Darvas B., mint Karachi D. J. (1997): Respinto, avagy visszautasítva. Élet és Irodalom, 1997. június 27, 41 (26): 10.
Darvas Béla

Respinto, avagy visszautasítva

            Helyezkedjünk el azon a névre szóló felhőn, amelyet talán átmenetileg, őrizetlenül hagyott az ott alant csomagokat cipelő úr őrangyala. Rögzítsük a történet elején, hogy János pontosan adózó magyar közalkalmazott, aki angolul jól beszél, oroszul kevésbé, olaszul és spanyolul érteget és nagy tisztelője Olaszország kultúrájának. A világ jelentős részét beutazta, s az utóbbi években szinte valamennyi szabadságát itt tölti, amelyet Verona-tól Siracusa-ig bejárt. Minden korábbi tapasztalata, amelyet elmesélhetne nekünk azt bizonyítaná, hogy az olasz ember nagylelkű és barátságos. Aztán játsszuk el azt, hogy őrangyal-gyakornokok vagyunk, készítsünk elő egy noteszt és rögzítsük a benyomásainkat.

            1996. december 29-e van. Jég, hó és -14 oC Budapesten. János a reggeli szürkületben 6:20-kor indul útnak a Dráva-expresszel Horvátországon és Szlovénián át Velence-Mestre felé. Itt várják majd és kocsival viszik át Treviso-ba. Velence már korábban János szívének közepébe talált. Akár egy időutazás vissza a több mint 500 éve megálmodott világba. Füstöt okádó autókkal zsúfolt aszfalt utak helyett 160 csillogó vizű csatorna, amelyben visszatükröződik 400 hídnak, a házak időmarta, salétromtól rajzos falának és a frissen mosott, színes ruhaneműnek a képe. Aztán a Palazo Ducale, a Basilica di S. Marco, a Basilica della Salute és a Canal Grande. Olvasgat, majd bóbiskol. Arra gondol a súlytalan félálomvilágban, hogy a nyáron madárzajos lagúnák most vajon be vannak fagyva vagy sem. A tegnapi hírek egyike szerint igen, a másik szerint nem. Gondolatban látja a behavazott tetejű gondolákat, amelyeket állóképpé dermeszt a csatornák jege. A vonat mindenhol megállva araszolgat. Helybéliek szállnak le és fel, esnek zavarba a kocsi ajtajának késleltetett záródása miatt. A magyar határ előtt a három kocsiból álló szerelvény szinte kiürül. Magyar, majd horvát határőrök és fináncok jönnek és teszik a dolgukat, aztán hamarosan horvát és szlovén változat következik. Szlovénia már fehér; vonathoz szokott őzek és fácánok kutatnak a hótakaró alatt táplálék után. János Firenzére gondol, a Mediciek városára, amelyet Giotto, Michelangelo, Leonardo da Vinci és Dante tettek világhírűvé, hogy január 3-án odautazik és megnézi az Uffici képtárat. A legutóbbi alkalommal a képtár előtti sor hossza és a hőség reménytelen vállalkozássá fokozta le a szándékát. A vonatban még egy magyar utazik, László, aki nyugdíjasként ült be két évre az iskolapadba és tanulta meg élete első nyelvéül az olaszt. Szintén ismerősökhöz utazik. Beszélgetnek. Ljubljana-n halad át a vonat. Szinte mindenki leszáll, csupán két amerikai érkezik új utasként. Trieszt-ből jöttek át szétnézni, aztán most utaznak vissza. A noteszunk (hol is van?) még üres; bóbiskolásra ösztönző, álmosító vonatsusogás. Végre a szlovén és olasz határ, amelynek olasz felén van a szépen csengő nevű Villa Opicina.

            Két olasz rendőr száll fel. Az első utassal vacakolnak, aki kölyökkutyával utazik, de mintha nem minden lenne rendben. Állategészségügyi papírról, származási ívről, karanténról beszélnek neki. Vakaródzások, aztán nem történik semmi. János Ausztráliára gondol, ott még egy szalámis szendvicset sem lehetett átvinni a határon. Jánoshoz és Lászlóhoz egy kefebajszos, ötvenes rendőr érkezik. Pattogó ritmusban olaszul kérdez. Mindketten felkászálódnak a több órás szilencium után és László idejét érzi annak, hogy gyakorolja olasz tudását. A rendőr azt kérdezi mennyi időre és milyen célból utazik Olaszországba. László olaszul válaszolja, hogy barátok várnak rá. A rendőr következő kérdése az, hogy mennyi pénzzel rendelkezik. Lászlónál úgy 100 ezer líra készpénz, míg Jánosnál 300 amerikai dollár van. László és János külön-külön bemutatják érvényes bankkártyáikat. Lászlót arról faggatja mit akar Olaszországba csinálni, hová megy. László válaszol és János ügyét is elmondja. János úgy gondolja, bizonyára könnyebb lesz így. Korábbi tapasztalata szerint az olaszok angol tudása, hagy maga után némi kívánnivalót. A rendőr egyre hangosabban beszél, állandóan László szavába vág, igyekszik belezavarni a mondandójába. Aztán megnézi a vonatjegyeket. Ki tudja milyen alapon azt feltételezi, hogy János hazudik azt illetően, hogy Treviso-ba megy, mivel a jegye Firenze-be szól. Végül azzal fejeli meg dolgot, hogy azt állítja, hogy a Visa és Maestro kártyák Olaszországban nem érvényesek. Arra szólítja fel őket mutassák be a garancialevelüket, amelyet a fogadóik bocsátottak ki. Végül felszólítja őket a vonat elhagyására, azzal az indokkal, hogy kevés pénz áll rendelkezésükre. Azt harsogja még úgy öt méterről is, hogy menjenek vissza Szlovéniába vegyenek fel ott pénzt és akkor majd átléphetik az olasz határt. Lászlónak arra a kérdésére, hogy mennyi pénzzel kellene rendelkezniük azt válaszolja, legalább személyenként, napi 100 USA dollárral. Mindezt olyan hangerővel teszi, hogy az egész kocsi rájuk figyel. János ekkor felébred és utána megy a kefebajszosnak (a továbbiakban legyen csak egyszerűen 14-es, mint a pecsétjének száma) és azt gondolva, hogy talán olaszul nem sikerült mindent jól elmondani angolul kezdi elmagyarázni, hogy milyen fizetési eszközei vannak, azonban a 14-es nem hajlandó ráfigyelni. Poco soldi-t ismételgetve követeli a vonat azonnali elhagyását. Az amerikaiak útlevelét a 14-es öt másodperc figyelemre méltatja. Azok megdöbbenve bámulják a magyarokkal szembeni elbánást. Itt az idő, hogy noteszunkba bekerüljenek az első kérdések:

- Hogyan lehet az, hogy egy intézkedő olasz rendőr nem hajlandó végighallgatni a vizsgált magyar állampolgárok érveit? Miért beszél ordítozva pénzügyekről?

- Milyen garancialevelet kér a magyaroktól? Az olaszok garancialevéllel érkeznek Magyarországra?

- Hogyan adhat egy olasz rendőr olyan jellegű tanácsot, hogy menjenek vissza Szlovéniába, vegyenek fel ott pénzt a szerinte érvénytelen Visa/Electron és Maestro/Cirrus kártyákkal és készpénzzel jöjjenek vissza Olaszországba? Akkor a 14-es szerint a bankkártyák érvényesek vagy sem nemzetközi viszonylatokban? Hogyan képzeli egy olasz rendőrtiszt, hogy egy kisebb vagyonnak megfelelő készpénzzel kellene átutazni négy országon, mikor ma, a bankkártyák korában, ezt a rizikót éppen kiküszöbölték a pénzforgalomban?

 

            János és László elképedve szedik össze a csomagjaikat és leszállnak a vonatról. János bemegy a rendőrőrsre. Megkérdezi a harmincas, szőkésbarna hajú rendőrt beszél-e angolul; amire annak válasza: igen. Érdeklődik, hogy kinél tehet panaszt, mivel a vonaton eljáró rendőr nem volt hajlandó őt angolul meghallgatni, illetve banki ismeretek híján tévesen ítéli meg a szituációt. A fiatal rendőrtiszt válasza az, hogy várjon nyugodtan a rendőrőrs vezetőjére, aki majd megvizsgálja tüzetesen az ügyét, a vonatot addig úgy sem indítják. János ekkor visszamegy a peronra, ahonnan 13 román állampolgárral és Lászlóval együtt beterelik egy 3,5 x 4,5 m méretű, alig fűtött helyiségbe. Mögöttük csikorogva zárják kulcsra a vasajtót. A 15 személy között két gyerek van. A rengeteg csomag miatt öt ember tud leülni, a többi állva vár. Kiderült, hogy a rendőrőrs vezetője az a 14-es számú rendőr, aki Jánosék esetében a téves intézkedést hozta. A 14-es csupán két román állampolgárt szólít vizsgálatra. A beszélgetés hangneme velük is fensőbbséges. A rendőrtiszt visszatérő mondata szerint „Ez itt Olaszország és abszolút nem érdekes, hogy ki és hogyan gondolja máshol.” A vizsgálat a rendőri hatalom demonstrálása után befejeződni látszik. János vár egy keveset, majd mikor rájön, hogy nem fogják kivizsgálás céljából szólítani, bemegy az irodák folyosójára és angolul kéri a 14-est, hogy szíveskedjen visszatérni az ügyére. A rendőrtiszt válasza olaszul az, hogy „Miért beszél maga angolul? Ez Olaszország. Beszéljen olaszul.” János azt mondja neki, azért beszél angolul, mivel így tud. A 14-es ekkor azt mondja, akkor majd ő beszél olaszul, János pedig mutogasson kézzel-lábbal. János azt válaszolja, hogy erre talán nem lesz szükség, mivel a rendőrőrsön más rendőrök beszélnek angolul. A 14-es ekkor a karját magasba lendíti, amellyel azt kívánja János tudomására hozni, hogy takarodjon és hozzáteszi olaszul, hogy „Ez is például egy nemzetközi jel”. János azt mondja, hogy ez nem nemzetközi jel, hanem valami más. A noteszünkbe újabb kérdések kerülhetnek:

- Miért kellene egy magyar állampolgárnak Olaszországban olaszul beszélnie? Hogyan lehet, hogy a világon mindenütt elfogadott angol nyelven egy nemzetközi átkelőhely rendőrőrsének vezetője nem hajlandó, vagy nem tud beszélni, sőt az angolul tudó kollegáit sem hajlandó a beszélgetésbe bevonni? A Magyarországra érkező olasz turisták vajon a magyar határon magyarul szólalnak-e meg?

- Hogyan lehet egy olasz rendőrtiszt olyan parlagi, hogy kézzel-lábbal való mutogatásra szólít fel egy angolul beszélő embert?

- Miért nem veszi észre a 14-es az útlevél átvizsgálása közben, hogy János a múlt évben kétszer is járt Olaszországban, de nem veszélyeztette az olasz közbiztonságot, hiszen nem körözött személy.

- Miért nem hajlandó a 14-es rendőrtiszt János és László ügyét részletesen kivizsgálni? Ez esetben ugyanis észrevehetné, hogy János devizaszámláján, ahonnan a 300 dollárt leemelte további, angolul is olvasható, 530 USA dollár van, amelyet nem tartott szükségesnek kivenni, hiszen a rendelkezésére álló fizetési eszközök messze fedezték az egy hetes trevizói tartózkodás költségeit?

 

            János visszamegy a levegőtlen helyiségbe, ennyire mélyen még soha nem alázták meg azért, mert kelet-európai. Az ajtóban azt mondja a korábban angolul beszélő fiatal rendőrtisztnek, hogy amennyiben Magyarországra visszaküldik, úgy hivatalos írást kér arról, hogy ezt milyen tények birtokában és milyen indokkal teszik. A fiatal rendőrtiszt a fejét tüntetőleg elfordítja, nem hajlandó ráfigyelni. Jánosnak arra a kérdésére, hogy érti-e amit mondott, azt válaszolja: nem, aztán zavarba esik és dühösen bevágja az ajtót. Tizenöt kelet-európait így zárnak be közel két óra hosszára egy picike szobába, tökéletes bizonytalanságban hagyva sorsuk felett, megfosztva őket mindenféle informálódási lehetőségtől. Egy óra múlva János jelzi, hogy igénybe szeretné venni a WC-t; tíz perc múlva egy fegyveres rendőr kíséri ki, amit nyitva hagyott ajtóval vehet igénybe. Lászlóval később hasonló történik. Most utolsó kísérletet tesz arra, hogy újra kérje a 14-est, hogy azonnali kifizetés fejében engedélyezze, hogy a rendőrőrs két telefonvonala közül valamelyiket arra használja, hogy felhívhassa bemutatott telefonszámú házigazdáit, akik hiába várják. Az olasz rendőrtiszt nem engedélyezi a telefonvonal használatát. Kérdéseink:

- Hogyan lehet 15 embert bezárni egy szellőzés nélküli, megfelelő ülőhelyekkel, mosdóval és WC-vel el nem látott szobába? Milyen vádak alapján kezelik őket őrizetesként, kíséri őket fegyveres őr WC-re és milyen alapon kell megalázó módon, nyitott ajtó mellett dolgukat végezniük?

- Hogyan felejtett el néhány perc alatt a beosztott fiatal rendőr angolul?

- Hogyan lehet, hogy Villa Opicina-ban, egy nemzetközi határ-átkelőhelyen nincs egy nyilvános telefon, amit a visszautasítottak használhatnak?

- Hogyan hagyható teljes mértékben információ nélkül az, akit visszautasítanak?

 

            18:42-kor vonatzajt hallatszik. Az ajtóban újra csikordul a kulcs. A fiatal, angolul éppen elfelejtett rendőr kezében, az útlevelek alatt az útlevelekből kimásolt arcképeket tartalmazó ívet és valamilyen írásos anyagot tart. A 15 kelet-európait a vonatra terelik. A vonat felirata Zagreb. János az intézkedő tudomására hozza, hogy ez nem az ő vonata, a vonatjegye nem erre szól. A rendőrök körülveszik, kényszerítik rá, hogy felszálljon. Visszaadják az útlevelét, s a vonat elindult. A belső iránytábláról tudja meg, hogy a vonat megáll Ljubljana-ban; aztán később a németül beszélő kalauztól, hogy ott 3:25-kor átszállhatnak a Budapest felé közlekedőre. Az útlevelébe a 14-es bepecsételte az érkezés tényét, majd kereszt került rá Respinto felirattal. A pecsét jobb széle felett 6, a bal széle alatt 9 jel látható. Feljegyzéseink következnek:

- Hogyan lehet külföldi állampolgárokat számukra teljesen ismeretlen úti cél felé tartó vonatra feltuszkolni?

- Hogyan másolhatja le egy olasz rendőr az arcképét egy büntetlen előéletű külföldinek? Hogyan gyűjthet róla adatokat? Hogyan nincs joga ahhoz egy jogállamban a külföldinek, hogy a vele kapcsolatos végzés másolatát megkapja?

- Hogyan üthetnek be olasz rendőrök külföldiek útlevélbe olyan jelzéseket, amelynek jelentése nem világos, s annak tartalmáról a tulajdonosának nincs fogalma, viszont hurcolni fogja magával, s más határállomásokon magyarázkodni kénytelen miattuk? Nincs viszont a kezében az ügyét vizsgáló végzés, így akár lehetne csempész, zsebtolvaj, útlevél-hamisító stb. is.

 

            János és László 19:00-kor érkeznek Ljubjana-ba, ahol -12 oC van, s az állomást 23:00-kor bezárják. Fáradtságukra való tekintettel úgy döntenek, hogy a másnapi, 15:05-ös vonattal utaznak Budapestre. A Park Hotel öt perc járásra található az állomástól, ott kapják meg 80 német márkáért az utolsó, a 70-es évek magyar munkásszállásait idéző szobát, amelynek ajtaját belülről nem lehet bezárni. János és László leveszi a tenyérnyi darabokon lyukas, eperszínű terítőt a kopott, remegő lábú asztalról és rafinált bútor-kombinációval eltorlaszolják az ajtót. Megkeresik a szekrényben a poros lópokrócokat és némi tüsszögés után álomba merülnek. Felírhatjuk hát az utolsó kérdést:

- Milyen típusú diszkrimináció részesévé válhat egy magyar állampolgár Villa Opicina-ban? Valóban készül a kelet-európai gettó, amelyhez Olaszország, a 14-es, neonáci allűrökkel vizsgáló rendőr kezével, éppen lehúzza újra a Vasfüggönyt?

 

            Mi képzeletbeli őrangyal-gyakornokok is eléggé viseletesnek érezzük magunkat ezen az elbitorolt felhőcskén; a gyomrunkat megfekszi az emészthetetlen történet. Szívesen szabadulnánk. Az 1997-es inflációt követő csúszó forint leértékelésre gondolunk, amely után a magyar munkaerő ára a nyugat-európai munkanélküli árának szintje alá mélyen süllyedve, a táv-rabszolga „koszt és kvártély” ellátásának szalmás pajtájába száműzetik. Ehhez talán előzetes a Villa Opicina-ban végignézett elbánás. Nincstelen-gyanúsan, akinek kezében a legdögösebb Visa kártya is egy szemvillanás alatt guberált plasztikká változik, így tart Európa felé a tágra nyílt szemű csóró, s kell-e majd a gyanakvó és érzéketlen teremtésnek? Mintha nem; albán-, horvát-, magyar-, montenegrói-, román-, szenegáli-, szerballergiával küzd. Isten áldjon hát Velence, Firenze, Bassano és ahányan vagytok, boldog újévet te máshogy egyenlő és szabad Itália.

 

(kézirati verzió)