Darvas B., mint Karachi D. J. (1999): Gyökerek. Abdel Monem. Liget, 1999. szeptember, 12 (9): 63-68. old. (ISBN 978-963-87505-1-8)
Darvas Béla

 

Gyökerek (14) – Abdel Monem

Akkor kedves barátom jössz? – hallom Mohamed kérdését a telefonban – Itt vagyok a Vörösmarty téren. Én időben ott voltam és vártam is egy negyedórát, de te elkéstél – mondom alig leplezve a bosszúságomat – Várj! Lemegyek megint.

            Mohamed megölel. Már vagy tizenöt éve nem találkoztunk. Életem első munkahelyén egy évig közös irodánk volt. A hajdani fáradhatatlan hősszerelmes haja megőszült, ínye megkékült, fogai lötyögnek, öltözete is már-már régimódi. Az alföldi kisváros, arab férfit addig nem látott hölgykoszorúja úgy adta kézről kézre Mohát, mint a békepipát szokás. Szenvedélyesen próbálgatták, csevegtek róla a Békében, ahogy egy ritka autómárkáról szokás (karosszéria, végsebesség, fogyasztás stb.) és Mohamednek nem volt ellene kifogása. Hasonlóan zajos sikerre odahaza nem számíthatott, ahol az emberek egymást őrzik, ahol a nők bokája sem látszik a hosszú és bő ruha alól, ahol a hajukat is kendő takarja, ahol hatalmas altájakat növesztenek – szinte kötelezően – az első gyerek után, ahol a (hm.) borotválkozás kötelező, ahol azt csak sötétben lehet. Már közel volt a negyvenhez, s ebből 12 évet töltött el Magyarországon. Még buzgón vadászott, mint a nőtlen férfiak általában és közben más eszközökkel őt is hajszolták, ahogyan az lenni szokott, miközben félt a vegyes házasságtól, pedig nem volt még igazi moszlim. Mindig egy lengyel lányról beszélt, ha elérzékenyült – mint most is –, aki neki adta a szüzességét, s amit egy szigorúan őrzött zsebkendő bizonyíthatna. Haza akart menni megnősülni, de mindezt addig akarta halasztani, amíg csak lehet. Milyen édes az élet errefelé. Igazat kell neki adnom, én is emlékszem hogyan nyúlt az asztal alá az általunk bálványozott, nála kétszer kevesebb évet számláló, az ottani férfinépet bűvölő szépség, s milyen fesztelenül fogta meg – mélyen a szemébe nézve – Mohamed combját, akinek ekkora merészségtől elakadt a hangja, de azért este a kicsit is elvitte, ne maradjon le róla. Az is visszajön egy pillanat alatt, hogyan adta utasításba – mint korát megelőző manager – Vízinénak: Ilonka, ha keres, nem vagyok itt, túl sok ma a dolgom, a disszertációmat kell befejeznem. Ezt tette akkor már négy éve.

            Mohamed az életéről beszél, a házasságáról, a gyerekeiről és hogy moszlim lett. A szeme azért közben a nők mellén és fenekén landol, fürdőzik és lubickol. Alig van rajtuk ruha – nyögi –, aztán mégis felém fordul (egy sokgyerekes, komoly professzor nem lehet ilyen élveteg), és áttér arra, amit meg kell velem beszélni. Szeretné, ha a barátja, aki most az Ománi Szultánságban dolgozik, nálam lenne aspiráns. Nem lelkesedem a gondolatért, nincs rá a múltamból jó okom. Csak kétféle embert vagyok képes már hosszú távon elviselni – szeretem mondani sarkítva – a zseniális naplopót és a szorgalmas intuíció nélkülit. A kettő kombinációjának – na nem a szorgalmas zsenire gondolok – arab változatához, már volt közöm. Ha csak egy darab papír kell neki, ne hozzám jöjjön, próbálok másokat, nálam megértőbbeket ajánlgatni. Aldel Monem nagyon jó ember, a legjobb, akivel találkoztam. Nem hasonlít rám – állítja Mohamed, és ez már figyelemreméltóan több, mint amit ő valaha, valakiről mondott. Száz százalékos moszlim, nem olyan, mint én. Még sohasem csalta meg a feleségét, aki az első nő az életében. Ő vitt el Mekkába is, megváltoztatott, nem fogsz benne csalódni.

*

            Éppen most érkezett Kairóból a gépe. Egy képről ismerek rá, amit korábban küldött a gondosan összekészített papírjaival. Abdel Monem magas, atlétikus felépítésű, kreol bőrű, egy tömbből faragott férfi. A komoly, sötétbarna arca majdnem félelmet keltő, amit csak fokoz a szeme alatt kiforrott két centis gyerekkori sebhely. Ezen az arcon terül el az a tiszta, kisfiús mosoly, amely úgy változtatja meg ennek az arcnak a karakterét, ahogy a napsütés a fenyegetően átláthatatlan parkot.

            Este előveszi az imaszőnyegét és a Mekka felé mutató iránytűjét. Halkan és gyorsan imádkozik. Behúzom az ajtót, nem akarom zavarni. Ittléte alatt egyetlen imaidőt sem szalaszt el, kivéve a munkaidő alattiakat. Nem szándékozik mások előtt tüntetően a hitével foglalkozni.

            Másnap megegyezünk abban mi lesz a kutatási témája. Muscatban, egy a Földművelésügyi és Halászati Minisztérium alá tartozó, angolok által irányított kutatóintézetben dolgozik. Több mint tíz éve került oda, ahol főként arabok élnek, de persze indiaiak és pakisztániak is. Járják Ománt, és hozzájuk tartozik minden növényvédelmi probléma. A terepen sokszor melegebb van, mint 40 oC. – mondja – A négy kerék meghajtásos kocsim is légkondicionált. Legtöbbet datolyával foglalkozom. Rengeteg félét nemesítettek ki erre a tevés nomádokként vándorló burnuszos beduinok, akiknek ez itt szinte a kenyér. Egyébként Omán nagyon csöndes hely, ahol kora reggel és késő délután horgászni lehet, máskor dolgozni, olvasni, zenét hallgatni, tévézni (kilenc adó is van), és ismerkedni a komputerrel. Nem vágyunk haza. Omán jóléte az 1964-ben felfedezett olajra épül. Ez is az arab föld egy darabja. Arra gondolok, miért nem jön létre akkor közöttük az Unió, amely szerepüket a világban sokkal súlypontosabbra növelhetné? Persze nagyon nagy a versengés a munkahelyeken a külföldiek között, mindig csak egy éves szerződéshosszabbítást adnak, és azért mégis Alexandriában van a nagycsalád, és a gyerekeink is iskolás koruk felé közelednek. Tizenkét éve költöztek át a Szultánságba, ahol a fizetés messze jobb, mint odahaza. Korábban nem gondolt rá, hogy tudományos minősítést szerezzen. Most szüksége van rá, hogy hazafelé készülődnek. A korábbi munkahelye, egy kutatóintézet El-Gizaban számon kéri rajta a korához illő papírokat, vagy nem adja vissza neki a kutatói státuszát. Egyességet kötünk, a levelező aspiránsom lesz.

*

            Makulátlan fehér ing vakít rajta, fekete nadrág és fényes cipő. Türelmesen küzd a mikroszkóp alatt az apró részletekkel. Rajzol, de azonnal feláll, ahogyan megszólítom, felém fordul, tisztelettudóan mosolyog, a fejét is kicsit lehajtja – nem akarja kihasználni, hogy magasabb nálam –, pedig látszik rajta, hogy nem az a fajta, aki könnyen betörik. Nálam csak öt évvel fiatalabb, de hogy a tanítója vagyok, az apjának kijáró tisztelettel kezel. Bárha az életkorunknak nem megfelelő reakciói mégolyan természetesek is, én, aki nem igazán bontom le magam körül gyorsan a falakat, bárki is építette, most önként másként határozok. Nehezen tudom vele megértetni, hogy nem kellenek a formaságok, nem tartok rá igényt, ne ugorjon fel olyan könnyen, ha megszólítom. Keveset fogunk találkozni – mondom neki – viszont ez nem lenne számomra magyarázat egy gyöngébb teljesítményre. Saját magára utalt, a saját fejét kell minden kritikus helyzetben használni. Én csak a kutatás kereteit adhatom meg, ami a gyakorlatban vizsgázik. Ha pontos lehetne a tervem, nem kellene gyakorlatilag kutatni. A valóság majd számtalan helyen felülírja a vizsgálati tervet, és nem leszek majd ott, hogy a megfelelő időpontban a jó irányba fordítsam. Olvasson tehát, és magától várja az azonnali válaszokat. Tudom, hogy mit rombolok. A moszlimnak ott van Allah, az apja, a főnöke, az imam: nem kell a saját döntésére sűrűn támaszkodnia.

*

            Monem először van Európában. Sokféle dolog tölti el csodálkozással. Mindezt csak közvetve tudom, távol áll tőle, hogy magát bárhogyan is kiadja. Munka után próbálom neki megmutatni, ami fontos a környéken. A fülembe cseng Mohamed hangja. Mutasd meg neki, hová járnak a lányok. Még sohasem látott meztelen nőt, pedig három gyereke van. Az Astoriánál peruiak zenélnek. Monem megállna, de én erőltetem, hogy menjünk. Nagyon megvisel – vetem oda kurtán, hiszen meglepődve látja, hogy így is van. Emlékeztet valakire – magyarázom neki – és ez fájdalmas. Jó vagy rossz emlék? – kérdi Monem. Jó emlék – válaszolom, s tudom, hogy alig mondtam valamit, de Monem tökéletesen elégedett vele, nem faggat tovább semmilyen módon. A Váci utcán sétálunk végig, nézi a boltokat és a kávéházakat. A Vörösmarty téren sétálunk át, amikor megszólal bennem a mohamedi Lucifer. Este kilenc után idejárnak a lányok, többnyire ukránok – mondom neki. Milyen lányok? – kérdi értetlenül Monem. Olyanok – válaszolom –, akik pénzért szobára mennek. Menjünk innen – hallom Monem izgatott ellenérvét – jobb a kísértést elkerülni.

A Halászbástyán ülünk le egy asztalhoz. A lábunknál siet a Duna. Zavarna, ha sört innék? – kérdem Monemet. Nem, tessék nyugodtan – válaszolja. Ománban az angolok között már megszoktam, de én kólát kérek, még sohasem ittam alkoholt, és nem cigarettáztam. Aztán arról faggat, vajon vehetne-e ő itt Budapesten lakást, ahová a családjával az ottani forró nyár elől elmenekülhetne.

*

            Késve érkezek Ferihegyre, már várakozó listára tettek. Egy arab család veszekedik a pultnál, nem akarják kifizetni a tekintélyes túlsúlyt, gondolják, csak-csak megpuhul a fehér kisasszony. A pultnál ülő hirtelen betelik és leszedi őket az utaslistáról. Int nekem, és így én utazom. Mi lett volna, ha nem? Jobb, nem is gondolni rá.

            Al-Qahirahba éjjel érkezünk. Az először használt kemény japán bőröndöm az utolsók egyikeként érkezik és mindjárt a praktikus, kis húzója nélkül, viszont hatalmas karcolással. A laposguta kerülget, keresek valakit, akinek elpanaszolhatom a bajom. Alig találok, aztán aki végre megnézi, azt kérdezi: Először van Kairóban? Igen – mondom elbizonytalanodva, de már szinte a hátának.

            Monem és Mohamed kocsival várnak. Misr El-Gedidaba megyünk, ami ugyan Kairó új negyedének tűnik, de más nézőpontból a Re napistennek hódoló, Iunu (Onu, On) maradványán épült, azóta szintén elpusztult városba, Heliopolisba tartunk, amely a XV. században még alsó Egyiptom fővárosa volt. Háromszobás lakás a harmadikon. Megkínálom whiskyvel Mohamedet. Másnap Monem megkérdezi tőle, hogy valóban megitta-e? Elképesztő a meleg. A nyár vége van, esőre már szinte nem emlékeznek a poros fák. Alig néhány növényben van valami élet; csak a jázmin és a jacaranda virágzik. A szegények Indiában nyakláncba fűzik a jázmin fehér virágát, azt mondják jó tüdőbajra. Az itteni fajtát teaízesítésre használják. A családja kiköltözött a szomszédos kisvárosban lévő házukba. Ott hűvösebb van. Minden ablak nyitva a lakásban, de szellő sem rezdül. Lefekvés után néhány pillanattal megrohannak a szúnyogok. Bekapcsolom a ventillátort, és az alatt alszom egész ittlétem alatt.

*

            Hajnalban iszonyú hangerő kelt. Az ablakommal szemben van a masjid tornya, és a hangszóróból jópár decibellel a mu’addin imára szólítják az igazhitűeket. Még éppen csak pirkad; ez az első adhan az öt közül: Allah a legnagyobb. Tanúsítom, hogy Allah az egyetlen isten. Tanúsítom, hogy Muhammad az ő prófétája. Jer imádkozz! Jer üdvözülj! Allah a legnagyobb. Allah az egyetlen isten. A zsalugáteres ablak résein kilesve látom a moszkban felgyújtott villanyok alatt lassan gyülekezőket, ahogyan megmosdanak a sarki kútnál, ahogyan leveszik a cipőjüket, amikor belépnek, ahogyan a nők és férfiak elkülönülve imához gyülekeznek. Ettől a naptól egy hétig reggeltől estig Monem disszertációján dolgozom. Naponta ötször imára szólítanak, de én ellenállok. Jó kis komputeren dolgozom, egyenesen Japánból származik. Azon nézem át a szöveget. Javítgatom a szerkezetét, világosítom a mondanivalót, fényesítgetem az angolságát, amennyire tudom. Monem szótlanul ül a hátam mögött, és bármit kérdezek, készségesen mondja, keresi, kiegészítéseket ír és átszámolja. Délben ebédért megy; teát és kávét főz. Estelente a környék főutcáján sétálgatunk, veszünk lóbabból formált fasírtot, birkahúsból készült kebabot, iszunk egy kávét a portenger közepén működtetett műoázis jellegű kereskedelmi egységben. Nő – különösen este – alig van az utcán; ez itt a férfiak birodalma, nekik odahaza a helyük a gyerekek mellett. Egyik nap – amikor már eléggé előrehaladtam a munkában – vele megyek ebédért. Egy kisebb tér közepén van a lacikonyha, ahol forró fémlapokon, olajjal teli tepsikben fél kilós, kilós halakat sütögetnek. Feldobják a kiválasztott halainkat a tüzes lapra. A szemben lévő vakolatlan téglafal előtt három pukkadásig rakott, szürkére festett szeméttároló konténer kínálja a tartalmát. Éppen, a természet törvényei szerint ürítik: girhes, gazdátlan kutyák húzogatják ki belőle a nekem felismerhetetlen dolgokat. Egyiken-másikon marakodnak. Jobbról szamárháton, fekete burnuszban és kínai strandpapucsban kecskepásztor közeledik vagy két tucat tarka kecskével. A pásztor egy jókora követ vág a vezérkutyához. Az vonítva menekül, nyomában a többiekkel. Futás közben az egyik felizgatott kan félreért valamit, és egy kicsi nőstényre veti magát, aki nincs az erre hangoló megfelelő időben. Hanyatt vágja hát magát, és a kan torkának esik. A többiek is – pro és kontra – bevetik magukat, majd a páratlanul nyomorúságos gombolyag szűkölve, vinnyogva balra el. A vörös vagy fekete tarka, esetleg szürke kecskék viszont közben birtokba veszik a szeméttárolót. Kívül most cukornád maradványai, papír és zöldséghulladéknak látszó holmik kelletik magukat. A szeméttároló máris tarkállik a kecskéktől, és a szamár is – ki tudja mi okból – fel-felnyihog. A bőrüket belülről böködő csontú, duzzadó csöcsű kecskék egykedvűen ropogtatják az ízletes izéket. Mindig is érthetetlen volt nekem, hogyan tud ilyen sovány maradni az, ami bármit is megeszik. Közben szólnak, elkészültek a halaink. Meghintik összevágott sós petrezselyemmel, és pálmalevélbe csomagolva nyújtják át. Hajjaj, ebből még bajok lehetnek. Hazafelé datolyaárussal találkozunk: kínálata vörös, friss datolya és barna aszalt, cukrozott. Veszek egy fűzér frisset, majd csak kitalálnom hogyan fertőtlenítsem.

*

            Alighogy befejezzük a munkát, és éppen a palackozott ivóvízért megyünk a hűtőszekrényhez, hirtelen valami hatalmasat ránt a hatemeletesen. A csillár kileng. Egy percre egymásba akad a szemünk. Egy szó sem hangzik el közöttünk, máris rohanok, nyomomban Monemmel a lépcsőház felé. Ott ér bennünket, menekülés közben a második rengés. Egy pillanatra az az érzésem, hogy a ház most feladja, de akár a keljfeljancsi mégis helyrebillen. Hatalmas reccsenéssel válik le a szomszéd házról az állványzat. Kiabálnak. Festik kívülről. Szerencsére, éppen most, nem volt rajta senki, tudjuk meg később. Kiszaladunk a templom melletti térre. Úgy választjuk meg a helyünket, hogy semmi se legyen dőlési távolságon belül. Egész délután ott maradunk, beszélgetünk. Hallgatjuk a történeteket. Monem fordítja a híreket, amit a zsebrádión hallgat. A földrengés epicentruma hozzánk úgy három kilométerre volt. Ott összedőlt néhány ház, halottak is vannak. Az utat lezárták, katonai kocsikat is látunk.

            Próbálok haza telefonálni. Az összes posta előtt – csak ott lehet nemzetközi vonalat kapni – hosszú sorok kígyóznak. Mindenki telefonálni akar, izzanak a vonalak. Este a családjához megyünk. Meg kell tudnunk, mi van velük. Vacsorára visszajövünk a végtelenül elkoszolódott és fertőzött Nílushoz – a Feketéhez (Ar, Aur, Iaro, Kem, Kemi valamennyi a korábbi, a sötét színre utaló név) –, ahová a lábunkat sem tanácsos belógatni, és egy hajón berendezett vendéglőben eszünk. Az ebéd végét szúnyogok jelzik, amelyek hatalmas fellegekben nyüzsögnek körülöttem. Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, akit megkülönböztetett figyelemre méltatnak. Éjszaka nem kevés bizonytalansággal megyünk vissza a lakásba aludni. Al-Ilah kezében vagyunk.

*

            Másnap kocsival, Monemmel és Mohameddel al-Iskandariyah felé indulunk. Nem maradunk Kairóban. Ki tudja mi lesz még itt. Áthajtunk a városon, ahol a szinte egymást érő kocsikban az egyik láb a gázon, a másik a féken, az egyik kéz a kormányon, a másik a kürtön. Iszonyú a zaj és a tülekedés. Szinte valamennyi kocsi egyik vagy mindkét fényszórója be van törve. A kis koccanások mindennaposok, akár a dodzsemben. A nyitott ajtajú, kanyarban lassító buszokra mozgás közben ugranak le és fel az utasok. Megállókat nem is látok. Ha valaki elesik, annyi baj feláll és leporolja magát. A Khan al-Khalili bazárnál megállunk egy pillanatra, pontosabban először nem messze az al-Azhar egyetemnél és moszknál parkolunk. Körülötte a hatalmas nyüzsgésben, földig érő, félig gombolható, belebújós ingre emlékeztető, fehér és világoskék jubbahban, fejükön qalansuwahhal vallásos arabokat látok. A múlt hétvégén a délutáni szólítás a városban ért bennünket. Feltűnt már előtte, hogy némelyik utcára gyékényeket teregetnek ki. Monem egy belső téren lévő kávéházban hagy, és azt mondja, a mecsetbe kell mennie, de fél óra múlva visszajön. A kávéházban egyedül maradok egyetlen pincérrel. Odakint leáll a forgalom, a környék is kiürül. Kimegyek az utcára, és egy forduló után elképesztő dolgot látok. A moszk körüli utcák tele vannak gyékényekkel. Arabok fordulnak Mekka felé, szorítják a homlokukat a földhöz (némelyeknek fekete már egy bizonyos ponton), mormolják az imát Allahhoz. Soha nem láttam még hozzá hasonlóan emberileg egyneműt.

Ha valami érdekel – oktat ki Mohamed – ne alkudj rá. Mond meg nekem, mi érdekel. Én majd megveszem. Neked sokkal drágábban adnák. Így is van. Mohamed csak akkor akad ki, amikor az öreg rézedények között válogatok. Hagyd azokat – mondja – itt vannak az újak. Azok nem érdekelnek – válaszolom. Egy régi kávékiöntőbe bolondulok bele. Körte alakú, madárcsőr-szerű kiöntőjű, egyszerűen díszített kézimunka. Az árus nagyon drágán kínálja, dicséri, ahogy lehet. Biztos meg akarod ezt venni – kérdezi Mohamed magyarul (a minden hájjal megkent kufár eltátja a száját) –, nem akarom elhinni. Mégis csak az enyém lesz aztán, hogy kirázogatom belőle a csótányokat, és kellőképpen összezavarom a kalmárt, hogy mi is érdekel voltaképpen. A feléért adja ide annak, amire tartotta. Egyébként az itteni 4-5 centis csótányok olyan berregéssel röpülnek alkonyatkor (Pazuzu a sáskadémon is megirigyelhetné őket), mint odahaza a cserebogarak. Itt tartózkodásom második napján, az ablakon is berepült egy ilyen égetett cukor színű, a legteljesebb elképedésemre. Az Ali babát idéző kávéskancsómból négy orvosi táskát idéző tojástok hull ki. Jó kis dugihely volt, legalábbis eddig. Akarsz cukornádból készült üdítőt? – kérdezi Mohamed – Nyugodtan ihatsz, a magas cukortartalom fertőtlenít. A boltos bemegy a kuckóba, és kisvártatva kihoz egy kancsóval. Kellemes, hideg ital. Akarod látni, hogyan készül? – teszi fel az újabb kérdést. Hát persze – válaszolom. A kétszer három méteres sufniban, a sarokban áll egy köteg cukornád. A meglehetősen koszos helyiség közepét mángorló-szerű gépezet foglalja el, amelynek fahengerei préselik ki a cukornád nedvét. A sűrű massza egy vályún keresztül egy jégtömbre (Atyaisten honnan származik ehhez a víz?) érkezik, amelyen végigfolyva és felhígulva tölti meg a kancsót. Visszafelé való utunkkor hatalmas csattanásra leszünk figyelmesek. Pillanatok alatt óriási csődület támad és azonnal jajveszékelés. Ne nézz oda! – mondja Mohamed, az egyik kezével az én, a másikkal Monem szemét takarja el – Azt kiabálják meghalt, szétrepedt a feje. Elélépett egy kocsinak.

*

            Utunk Kairótól Alexandriába Tantan keresztül vezet. Itt megnézzük az al Ahmad dzsámit és meglátogatjuk a környéken lakó Alit, aki szintén nálam dolgozott. A felesége óriási ebéddel vár bennünket. Rengeteg dolog között eszünk saormat, koftet és rakott okrat is. Ez utóbbi a mályvafélékhez tartozik, s amiről eddig csak Monem dolgozatában olvastam. A még zöld termését esszük és különösebben jó, vagy rossz íze sincs. Ebéd után ima következik, a férfiak a kis szobába vonulnak, kihallatszik, hogyan szól egészen valószínűtlenül fuldokló torokhangon Allahhoz Mohamed. Alig hagyjuk el a várost, amikor újabb balesetet látunk. Valaki az út szélén álló kocsi alatt fekszik, és feltehetőleg a rokonai ütik (megkövezik?) a kiszálló vezetőt. Késő éjjel érkezünk meg Alexandriába. Az itteni kétszintes családi házuk a tengerparthoz közel van. Kellemes, hűvös szél fúj a felől, amerre a nagy vizet sejtem.

            Járjuk a várost, ülünk a parton nem messze az erődtől. Jánoskenyérből készült üdítőt iszunk a főtéren. A kézen fogva sétáló férfiak nyomában ott a népes családjuk. Egyik nap kimegyünk a strandra is, ahol ernyők alatt ülnek az emberek, s a vízben alig van valaki rajtam kívül. Aztán egy szinte teljesen felöltözött fiatal lány mégis meggondolja magát és bejön. Útja kifelé viszont már igen kalandos. Beszaladnak érte a család férfi tagjai, lepedő nagyságú törülközőket visznek és beleburkolják. Senki sem láthatja meg őt a testére tapadó ruhában.

*

            Elutazásom előtti napon teszünk még egy kört Kairó körül. Elmegyünk az ókori Egyiptom fővárosába, Memphisbe. Megnézzük a Necropolist, a Holtak Városát. Ígérd meg – mondja Mohamed, amikor fényképezéshez készülök –, hogy nem fogod senkinek azt mondani, hogy itt élnek az egyiptomiak. Tudom persze, hogy ez temető, ahol a valamikori papok, orvosok, katonák és iparosok nyugszanak, de azért azt is észreveszem, hogy feltűnően nagy itt a mozgás. Egy piros kocsit is látok az egyik utca végén. Gyerekek szédelegnek a melegtől a lakás-szerű épületekben. Labdáznak az utcáin. Különös hely lenne ez egyébként, üres utcákkal, halotti mecsetekkel, magas kőkerítésekkel, bezárt kapukkal, tető nélküli épületekkel és fűvel benőtt udvarokkal, s mindez a földi életben gazdagok szellemeinek. A moszlim mennyországban egyébként vannak nők és férfiak, hovatovább szerethetik is egymást, csak gyerekük nem születhet már. Felmegyünk a Mohamed Ali mecsethez, ahonnan jól átlátjuk a több ezer éves és kaotikusan csapongó stílusú al-Qahiraht, és azt is hogy hogyan pusztul az emberi kultúra egyik bölcsője. Az itteni téren hűsölök, mikor megjelenik az a tetőtől-talpig fekete fátyolba burkolt kecses teremtés – két marcona kíséri, akiknek döng a lába alatt a Mokattam dombja –, aki ettől fogva mindig átvonul képzeletemen, ha Egyiptomra gondolok.

*

            Monem nagyon jó eredménnyel zárta magyarországi tanulmányait. Az Erzsébet téren, a Ferihegyre induló mini-busznál búcsúzunk egymástól, érzéseinket eltitkolva. Egy hófehér, igen vastag kagylóhéjból készített sephat kaptam tőle, amit Makkahban vett magának. Az iszlám rózsafüzérben háromszor tizenegy oválisra csiszolt opalizáló gyöngyöt egy-egy korong alakú választ el, és a végén egy hosszabb faragott cső alatt van az utolsó, ahonnan vérvörös bojt hullik alá, ha a csuklónkra tesszük. A Sirat hegyen járták körül Mohameddel a Ka’baht, amit a legenda szerint Ádám kapott, amikor a Paradicsomból kiűzetett. Akkor még a Kába kő hófehér volt, de mivel magába szívja az őt megérintő emberek bűnét, változott meg a színe feketére, mint a Nílusé, amelynek völgyéből valamennyien elindultunk.

 

(kézirati verzió)