Darvas B., mint Karachi D. J. (1998): Gyökerek. 8. Prokop. Liget, 1998. november, 11 (11): 71-74.
Darvas Béla

Gyökerek (8) – Prokop

            Karácsony után van. Az ajándékoknak örülünk: egy zöld lendkerekes autónak és egy társasjátéknak. A világtérkép van rajta és állatok. Vadászni kell rájuk. Prokop nagyapám imád játszani; főleg kártyázni, zsírozni, ötüs- és hatos-leadással múlatni az időt. Eközben a durák oszt és soha nem ő kezd. Rövidre nyírott, szög-egyenes bajusza van; kész tragédia, ha elérzékenyülve magához húz bennünket és csattanós csókot nyom az arcunkra. A társasjáték érdekli, de nehezen érti miről is van szó. Ez itt leopárd mutatjuk neki. Aha, leokád – mondja, és nekünk mára megvan az okunk a felhőtlen vidámságra.

*

            Prokop az első világháborúban érkezett Magyarország környékére. 24 éves volt. Magas, barna hajú, jóképű és formás legény. II. Nyikoláj cár a Szövetséges hatalmak oldalán (Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország) lépett be az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között 1914. július 28-án kirobbanó – később világháborúba torkolló – helyi háborúba. Prokop még csak hallott Kijevben – amelynek környékén lakott –, az 1914-es augusztusi galíciai frontról (Kraków, Lwów, Stanislawów és Tarnopol térsége); 1916-ban viszont már el kellett búcsúznia az édesanyjától, Alexandra Karpovnatól és búcsút inteni a Fekete-tengerbe igyekvő Dnyepernek.

*

Az 1916-os júniusi orosz ellentámadáskor Magyarország közelébe került. Hadtápos volt, mert értett a pékmunkához. Nem érzett soha kényszert, hogy később a frontról meséljen, hacsak azt nem, hogy éhesek voltak és fáztak. Hamarosan magyar hadifogságba esett, s az irány – lengyelekkel vegyesen – a debreceni hadifogoly-táborba vezetett. Barátkoztak a helyiekkel, játékokat faragtak, és azt ennivalóra cserélték. Ott látta meg azt a kicsi, szúrós tekintetű, vasakaratú asszonyt, akit Erzsinek hívtak, s aki velük is üzletelt.

*

            Míg a cáratyuska a frontot járta, odahaza Grigorij Raszputyint rettegte mindenki. 1911 után jelentős befolyásra tett szert az államügyek intézésében, azt követően, hogy vándorszerzetes létére kigyógyította a cár fiát, Alexiszt a hemofíliából. Csoda történt, és Alexandra Fjodorovna, a cár felesége nem maradt hálátlan. Hivatalt szerzett neki. 1916. december 29-én a féktelenné váló, és a nép körében egyre inkább közutálatnak örvendő Raszputyint tőrbe csalták és meggyilkolták – hallotta Prokop a híreket, és már sejtette, hogy a dolgok elindultak. Petrográdban, 1917. márciusában felkelés tör ki, és április 16-án megérkezik valami Lenin is, aki az egész élére áll. Leváltják II. Nyikolájt, és 1918. július 16-án kivégzik. Borzalom, a világnak befellegzett, elszabadult a Rossz. 1917-ben a németek még elfoglalják Kijevet. A bolsevikok – így hívják magukat – eközben átveszik Oroszországban a hatalmat, s rájönnek, hogy itt a történelmi pillanat, amikor győzhetnek is. 1917. december 5-én tűz-, majd 1918. március 3-án Brest-Litovsk-ban békeszünetet kötnek. Az orosz erők Riga vonaláig nyomulnak előre, de a határt a békeszerződés Kijev mögött húzza meg. Kijevben még 1920-ig folynak a harcok a németek és ukránok között.

*

            Mi legyen? Odahaza valami gyökeresen megváltozott, már nincs cáratyuska, megölték az utolsó Romanovot. A pravoszláv hatalom vele omlott a porba. Az orosz ortodox a XV századtól távolodott a bizáncitól, de a XVII században Nagy Péter cár kiragadja a konstantinápolyi hatalom kezéből az irányítást, amit később a szent szinóduson keresztül gyakorol. II Nyikoláj kivégzése után a vallási hatalom visszaszáll a moszkvai patriárkára, de hamarosan valamennyiüknek menekülnie kell; vallásosnak lenni átmenetileg bűnné vált a szerveződő népi hatalomban, majd kevés toleranciával kezelt szégyenfolttá. A táborban sugdosott hírek közül Prokop szinte egyiket sem érti. Mit sem tud a bolsevikokról, csak azt tudja zavaros állapotok vannak arrafelé, sokakat kivégeztek, sokan menekülnek. Iszkolnak a vallásos emberek, és akiknek bármilyen kevesük volt. Az ő családja apai ágon, valamikor Pakisztánból érkezett Ukrajnába, ami ki tudja most mire jó, mindennek tetejébe a bátyja Odesszában egy kicsike malmot is szerzett, és mindannyian – mint a kijeviek általában – mélyen vallásosak. Mi lehet odahaza? Posta nem érkezik tőlük. Hová menjen vissza? Lehet, hogy ők is errefelé menekülnek, ha egyáltalán élnek.

*

            Erzsi férjnél is van, meg nem is. A férje és nagyobbik fia, a két Viktor az olasz fronton, valahol a széles kavicságyban szeszélyesen tekergő Piave környékén ássa a futóárkot. Hír nem érkezik róluk, és valamiből el kell tartani Pityut és Bözsikét is. Prokop tetszik neki. Nem kell vele sokat beszélni, és szelíd, engedelmes ember. Hamarosan vele dolgozik; segít neki a táborban. A férjét később eltűntnek nyilvánítják, özvegyi nyugdíjat kap utána. Megosztja Prokoppal az ágyát, de egybe soha nem kel vele. Ha bántani akarja, hát kegyetlenül lemuszkázza.

*

            Prokopnak 1921-ben születik meg a kicsi lánya, a szőke, kék szemű Julianna, aki az egyetlen napsugár az életében, akiért mindent megtenne, s aki viszontszereti. Járják a környéket, üzletelnek, aztán lovakat vesznek és fiákeres lesz. Stefánnak kezdik hívni, nem tudják megjegyezni az igazi nevét; hát legyen. Néha felönt a garatra, ki kell engedni a gőzt ebben a furcsa világban; a ló okos állat, ilyenkor is hazaviszi a sejtelmes nevű Zúgó utcába. Próbálkozik elérni a szüleit, egyszer kap is egy levelet egy képpel. Örül, de Cucit már nem hagyná itt semmi kincsért.

*

            A második világháborúban a németek 1941-ben újra elfoglalják Kijevet. Amerre a szülei éltek szőnyegbombázás volt, írta később a Vöröskereszt, amikor próbálkozott kapcsolatba kerülni velük. 200.000 ember pusztult el akkor. A helyzet Odesszában sem volt másként, ahol az egyesített német és román erők tették, amit tettek. A második világháborúban a pici magyar családja először érte aggódik, aztán ő futkos Juci, és a megszülető kicsije miatt, mert a veje – alighogy meglátta a kis jövevényt – amerikai hadifogságba esett.

*

            Emlékszem az egy szoba-folyosós lakásra, a tűzhelyre, amelynek kiszélesedő, lyukacsos kályhacsövében Prokop sült almát csinált; az üveges konyhaszekrényre, amelynek tetején almák és körték sorakoztak, hogy befújják édeskés illatukkal mind a tizenhat négyzetmétert, életük színterét. A dobozra, amelyben bogárszemű nagyanyám az injekciós készletét tartotta, amellyel kőkeményre hegesedő combjába, zokszó nélkül döfte be az inzulint. Az ajkára viszont alig emlékszem; egész életében összeszorította. A paprikás krumplis csirkéjének az ízére annál inkább, amelynek sokáig keresett bukéját az adta, hogy kicsit lekozmálta. Tudtam merre nem szabad néznem, ahol nagyanyám, egy füles üvegpohárban, a protézisét tartja. A szalmazsákos duplaágyra, ahol nagyapám körülményes meséket mondva, rossz magyarsággal megpatkolta a lábam, ahol titokban – hogy nagyanyám ne lássa – csokoládét nyomott a markomba. Rengeteget nevettük a hibás mondatain. Soha nem tanult meg megfelelően magyarul, de már magyarul álmodott. Néha oroszokat szedett fel a városban, hazahozta őket és beszélgetett velük. Sokszor – beszéd közben – áttért a magyarra, és azok döbbenten néztek rá; néha nem jutott eszébe egyik-másik ukrán szó. Nagy pléhdobozokba csomagolt, kimérős savanyúcukrot vettek és kis adagokban, celofánba csomagolták őket. Tojásfehérjéből készítették hozzá a ragasztót. A Loki meccseken árulták az Inota, Újító és Sport-szeletekkel együtt. Mikor hazamentek, az aprópénzt rolnizták. Erzsi mindent nyomon követett; egy darab húsz filléres sem gurulhatott el.

*

            Prokoppal voltam először tömjén illatú görög-katolikus templomban. Nagyon más volt, mint a római katolikus templomok, ahová Lizi nénémmel, apám fogadott nagynénjével jártam, s a református, ahová végül is tartoztam. Hatalmas kezében elveszett az enyém, a fekete cipője is akár egy csónak úgy maradt meg a lehajtott fejű gyerek utánzott templomi áhítatában. Boldogan, teljes hittel imádkozott. Vallása nem ismerte a purgatóriumot, mégis egész életében jó maradt. Nem is sejthettem, hogy gondolataiban ott kísért a kijevi Hagia Szófia, a katakombák és olyan emberek emléke, akikről nekem fogalmam sem lehet, akiket elveszített. Ő láthatta a Hagia Szófia freskóján az ajándékhozó szentet és seregletét, az ő lelkében visszhangozhatott a mélyen zengő, fájdalmasan érzelmes orthodox templomi zene. Nem tudtam még kérdezni. Nem értettem miért könnyes olyan sokszor – nekem érthetetlenül –, a szeme; miért küszködik az érzéseivel, ha az anyanyelvén dalt tanít, amelyek közül ma is tudok – az ő hangján – párat.

*

            Mikor Erzsi meghalt, nehezen találta meg a helyét. A nagyerdei temetőbe járt, kis padot ácsolt, rózsát ültetett, hallgatta hogyan zúg a szél a tölgyfák között, a sírt tartotta rendben. A temetőben ismerkedett meg az utolsó barátnőjével, akihez aztán később minden reggel elment és minden este hazajött tőle. Csak szórakozni akarunk – mondták közel a nyolcvanhoz. Egy őszi este hazafelé tartott a rosszul kivilágított úton, amelyre terelték a szomszédos főút forgalmát. Elengedte az első autót, aztán az útra lépett, ahol a második gépkocsi egy pillanat alatt lezárta az életét. Mindig azt mondta, csak a makkusba még ne, de ha mégis, úgy muszáj, hogy dalárda búcsúztassa. Nagy tömeg gyűlt össze a baleset színhelyén. Éppen iskolakezdés volt. A barátaimmal hozzá közel keltünk át az úttesten, a városba igyekezvén. Nem mentünk túl közel a balesethez, és csak egy elgurult kalapot láttam, de nem tudtam, vagy bírtam akkor ráismerni.

 

(kézirati verzió)