Darvas B. (2000): Alkalmi anziksz. Liget, 2000. november, 13 (11): 62-64.
Darvas Béla

Alkalmi anziksz

Minden reggel hét és nyolc között megyek át a Moszkva téren. Licenc, a fixnél csípő zoknik, szegecsnél-szakadó műbőr klumpák, álpamut trikó- és bugyi-egységcsomagok, hidrofóbiás törülközők, szakadó fércű szabadidő ruhák, térdig nyúló pulóverek reklámáron. Esetleg cigaretta, beforradt gomblyukú ágybeli, kézzel festett (alig észrevehetően minőséghibás) porcellán, petróleum-szagú cserge és megannyi erdélyi népi szőttes. Ezen csak át kell verekedned magad, mindjárt a Deák téri, a hullámpapír-ágyak maradványait csomagoló csövesek és a hervadt virágok mellett fogatlanul kávét szopogató, érszűkületesre vénült Bacchuson túl; éppen elfeledve a hajléktalanok nevében gyűjtő fiút, akinek egy tegnapi jobbhorog deformálja az arcát és a munkára szállított mozgássérültet, akit letolnak a párnás tolókocsiról a hideg kőre, leszerelik a műlábát, legyen meggyőző, mikor az elesettségéről panaszkodik. A memóriánk zenerekeszében émelyítőre kavarodik a Deák téri, az akácos utat idéző, ütemhibás hegedűnyávogás a Moszkva téri buzuki, vagy valami ilyesmi, pattogásával. A metró kijárattal szemben van a munkáspiac. Régen is itt volt. Nem kellene rajta csodálkoznom. Láttam ilyet a Távol-keleten is, ahol a munkára kínálkozók azt a szerszámot szorongatják, ami alapján fel lehet ismerni mire is foghatók. Kérészéletű mosolyok, miközben a 63-as villamos felé veszem az utam. Átmenetileg vevőnek néztek.

*

            Nehéz már visszaemlékeznem mire kellett a pénz úgy húsz évvel ezelőtt, annyiszor nem volt. Ütő szólt, hogy lenne valami. Másnap találkozunk a Kisállomáson. Hideg van, a felvett ruha miatt kétszer akkorának látszunk. Ütő egy nagyobb üveget szorongat a markában, amiben feketés lötty van, meg néhány fecskendő és tű. Tyúkoltás. Ütő barátai vállaltak fel egy területet, valahol Vámospércs közelében, de vagy megfáztak, vagy besokalltak a törkölytől, az azonban tény, hogy néhány napra átadták a terepet. Nem igazán tudom mi a helynek a neve, ahol leszállunk a vonatról. Hideg is van és túl korán ahhoz, hogy érdekelne; csak a pénzre tudok gondolni, ami annyi egy napra, mint másban utazva egy hét alatt. És mi van benne? – tudakolom. Szérum. Baromfivész ellen oltunk – hangzik a válasz. Előbb azért meg kellene találni az utcát. A hevenyészett rajzot böngészgetve indulunk útnak. Jaj, már vártuk a doktor urat – mondják az első házban, ahová becsengetünk – bezárva hagytuk a baromfit. A tulaj bemászik a tyúkólba és nekem adogatja a káráló szörnyetegeket. Megfogom a nyomorult lábát és összefogom a szárnyát. Fosik is. A doktor úr (most Ütőre fogjuk) a szárnytő belső felébe nyom be egy kis grafitporost, amitől kerek folt keletkezik a bőr alatt. Aztán lazán landoltatom a pácienst, most már piszok jó lesz neki. A munka után a ház pálinkájának vagy kávéjának megkóstolása következik, illetve a pénz bezsebelése, majd a szomszédos ház, ahová már elért a hírünk.

*

            Harminc éve is szitált az eső. A vagontól jobbra, huzalon csüngő villanykörtét himbál a szél. Valami ütemesen nyikorog is. Mint a világítótorony, néha megvilágítja a vagonban szarrá ázott porszenet, néha nem. Már egyedül vagyok a sínek között. A szívlapátot a szénbe nyomom, alul meg-megakad az aljzati keresztlécek miatt. A tenyerem lévő hólyagokból ekkor felszakad egyik-másik, hogy azonnal szénporral menjen tele, majd a lapát nyele kezdjen neki az eleven hús sikálásának. Már csak néhány lapát híja a délben kezdett fél vagonnak. A vagon teteje egyre magasabbra tornyosul. Túl az izomlázon, küldöm meg az utolsó lapát tartalmát, hogy zománckép maradandóságával égjen belém a pillanat.

*

            Ütő a pálinkára voksol. Én inkább a kávét választom, amíg el nem éri a pulzusszámom a 120-at. Most oltsál te – mondja Ütő – attól félek, hogy magamba szúrok. Az igazat megvallva egy ideje úgy tűnik, mintha a szúrás határozottsága és mélysége nem lenne az igazi, na nem mintha az életelixír a szárny túloldalán spriccelne ki. Csupán a tollas és riadtan üvöltöző tyúkság ellen egyre növekvő ellenszenv és a kisüsti szilva mixelte tendencia sejteti ezt a közeli véget. Jó – mondom – majd vigyázz a tyúkszarra. Illik felkészíteni egy nekünk kedves, asszisztensé bukott áldoktort. Angyalkáim – mondja a soros néne – becsukva hagytam a tyúkokat, de én nem tudok ám segíteni. A derekam nem hajlik. Illő keresztirányú bicegés (derék sehol) és nyöszörgés. Ütő bebújik a rászárad tyúkszartól patinás, nyüzsgő ólba. A sötétben viaskodik az egyensúlyával és az azt veszélyeztető, menekülő tyúkokkal. Az ajtórésen tyúktollból átlényegült bárányfelhők érkeznek. Csak nem beszippantani. A kávétól kiéleződve kapkodom a fejem. Az anyját de gyorsak vagytok. Hova a nyavalyába bújsz? Még rúgkapál is – hallom. Te, itt valami potyog – rövid felmérő csend után – A nyavalyát, csak nem tetű? Vakarózva, megizzadva, teknősbéka nagyságúra dagadt óvantagra gondolva adja ki az utolsót. Gondolatban rajtam is szaladgálnak a tyúktetűk. Aztán még egy magát struccnak képzelő pulykát is leteperünk a fal mellett (Pegazus is jöhetne), mielőtt megisszuk a törkölyt.

*

            Negyven éve általános iskolai, nyári szünet volt. Gyerekmunka a kisvasútnál. Elkopott, életlen kapircsokat kapunk, azzal kell a sínek közötti, fáradt olajos apró kövek közül az élet diadalát hirdető libatopokat és disznóparéjokat kivágni. Rekeszről rekeszre hátulsó pár előre fuss. Hamarosan, a nagyobb gyerekek mögött, mi leszünk az esély nélküli üldözőboly. Egyre távolodó, gúnyos nevetés. Kasztrendszer. Az utóléréskor, az addig várakozó, kipihent Nagyok által azonnal kezdődő új műszak. Hólyag, hólyag hátán. Viaskodás az alig engedelmeskedő végtagokkal, a ziháló szomjúsággal, a fává növekedett gazokkal; a másoknak mindig zsenge, tyúkhúros rekesz jut érzéssel. Milyen jó lehet vizet hordani!

*

            Hazafelé szembe futnak fák, mindenhol sikátorok, nincsen arcuk az embereknek. Félig kidörzsölt tyúkszarfoltok a nadrágomon. Törékeny egyensúly. Ellibbenő barna és fehér tollak az emlékeimben, szörnyű, vegyespálinkás közelmúlt-idő, de pénz és holnapután már minden másként lehet. Csak csöndben be tudjak osonni, csak az ágyamat sikerüljön végre stabilizálni.

*

            Várok a 63-asra. A padon (duplán) odamenekült, hatalmas táskákat cipelő erdélyiek játsszák a várakozó utast. Amatőr színjátszó fesztivál. Most éppen egy rendőr sétál át a téren. Az alacsony fizetése dafkekén másítja meg az érzékeit. Jó semmit sem észrevenni (hagyj ma); álruhás arab herceg, Mátyás a pórnép, Jézus a kufárok között. A seftelő áltömeg akárcsak a valamikori, még engedékeny Vörös tenger nyílik ketté. Villamos jön. Utazás. A kinyitott újságban az alkalmi munka elleni összehangolt rendőri akcióról olvasok, talán éppen Makón, a hagyma földeken; a walkman-omon azt hallom – egy, a föld felett lebegő, rossz dinamikával beszélő válság manager-től –, hogy valljuk be eltitkolt jövedelmeinket – azt a tengernyit (értsd velencei elemes gondolát, pufók, omló vakolatú fröccsöntött angyalkát, az egészen nagy szerelemről sercegő bakelitet stb.), amit a határokon hoztunk keresztül az illő vám megfizetése nélkül – és kapjunk (végre) közkegyelmet. Adót váltok (igazából csak szeretnék, mert fizetek). „Két fénysugár a ködben. Jöttél és én akkor jöttem. Látod... (recsegés, ropogás)  Istenem, hát mi vagyunk?

 

(kézirati verzió)

 ---