Gyökerek (9) – Eiichi

Darvas Béla

Mintha a repülőtér és az egyetem között visszacsöppentünk volna néhány évtizedet az időben. Harbin útjain rozoga, az öntöttvas nyelvén csörömpölő, füstöt okádó teherautók jönnek szembe és színét-felejtő, durranásig tömött buszok. Hamarosan a szállásomat mutogatják; külön engedéllyel szerezték, van benne angolvécé is. Ekkor még nem is sejtem, hogy mindez micsoda páratlan kincs. Máris az ágyamban meditálnék a hátralévő egy hónapról, de e helyett hamarosan azt találgatom, mi lehet a párnámban, ami akár az óriások babzsákja. Mintha valamiféle gabona csacsogna benne, s nem is járok messze az igazságtól, merthogy rizspelyva. Szigorúan betartandó étkezési idők vannak – vésték az emlékezetembe –, és ne csapvizet (ami hol van, hol nincs), hanem teát igyak. A forró vizet termoszban találom. Kinyitom, és várom, hogy elhűljön, aztán mikor megteszi nekem ezt a szívességet, rájövök, hogy itt miért nem így isszák. Az íze tragikus. Egy hónap alatt elsajátítom a melegvízivást, így legalább nem érzem a mákdarálóba kövült, avas mákra emlékeztető ízét. Az első reggelinél négyen üljük körül az asztalt; a spanyol Rafael mellett ott ül Eiichi – a japán tanár – lényét konokul a tálba fókuszálva, és egy Fülöp-szigeti cserfes, amerikanizálódott angoltanárnő. Rafael nem reggelizik, nem szokott. A tálamban tofu-zupa van; sűrű, akár egy valószínűtlen pillanatban kocsonyává avanzsált tojásleves. Hozzá hosszú, henger alakú lángos-szerűséget rágcsálok. Egy kicsit kesernyés, viszont igen olajos. Kínai reggeli – mondják büszke örömmel. Mellette apró tálkában körömnyi, vöröses kérgű, szürke izé szaglik, akár a pálpusztai. Senkit sem láttam, hogy hozzányúlt volna. Már mindenki elszelelt, s a vállalkozó kedvem még töretlen; próbálkozom az ismeretlennel. Az íze akár a sörélesztőé, a hatása viszont messze felülmúlja azt. Pillanatok alatt emberi murcivá lényegíti azt, aki sarlatánként kísérletezik vele. Egész napra szóló forrás a penitenciám, és az eredményeként keletkező élesztőszag olyan elementáris, hogy még a megoldásként magamba tömött, ajándéknak hozott rágógumi is döbbenten kovásszá válik a számban.

Az ebédre szutykosan érkezünk, éppen most tanuljuk, hogy melyik fa alatt tanácsos elsétálni, s melyik alatt nem, mert vagy a láthatatlan kabócák seregének krónikus hasmenése sminkel át, vagy agyalágyult hernyók ereszkednek ránk selyemszálon, hogy azonnal lehányjanak, ahogyan letessékelés céljából hozzájuk érünk. Nos, az első következményének nincs színe, csak fölöttébb ragad; a második viszont megfesti, ami esetleg még nem ragad.

Hatalmas adagok várnak az asztalon. Külön szakácsa van a szállónak – holdvilágképű és pocakos –, valamint 2-5 étkező vendége. A többiek, elsősorban az angolszászok, már kidőltek a sorból; becsukott ajtók mögött maguknak kotyvasztanak. Most csak mi eszünk Rafaellel. Kellemes fokhagymaillat fogad bennünket a bejáratnál, s onnan még egy félemelet, és kétszobányi a konyha. Az ebédlőben, a terítést követően pillanatok alatt kipusztulnak a baktériumok, Rafael szerint errefelé kaput a vámpíroknak is. A szuperélesztővel birkózó emésztésem újabb merénylet áldozatává válik, délutánra úgy érzem, hogy a telefonon is áthúz a mai menü, s a vonal végén lévő Lóci sikoly-zóna nélkül esik kómába. Igen szófukar vagyok, s a telefonkagylón is őszintén csodálkozom, hogy használata után nem mattul el az a ragyogó fekete színe. Mindez nem változik ittlétünk alatt; irreális mennyiségű fokhagymát eszünk meg.

Eiichi szemüveges, amúgy kicsi és szófukar. Ritkán belekezd valamit magyarázni, de belebonyolódik, hogy nem tudja magát angolul kifejezni. Idegességében dadogva nevetgél, és egy idő után nem tudjuk azt, hogy magán, vagy rajtunk. A fejével erősen bólogat, a tálkájába hangokat küld, ahonnan egyébként pálcikákkal, ördögi gyorsasággal lapátolja be a rizsát. A szoba visszhangzik a szorgos szürcsöléstől és csettintéstől, de a kapkodó evéssel járó levegőnyelés miatt elszabaduló büfögésre sem kell sokáig várnunk. Rafaellel nem nézhetünk már egymásra, féktelen a jókedvünk, a nevetési kényszerünk eléri egy imbecillis szintjét, de nem akarnánk Eiichit a világért sem megsérteni, aki aztán napok teltével, bennünket fürkészve és fülelve, egyre halkabban eszik, önként feladva az ebből fakadó plusz gasztronómiai élvezetet. Próbáljuk kipuhatolni azt, mit is keres errefelé. Tanítok – szögezi le, és azt állítja, hogy itt az angol mellett a japán a legkedveltebb idegen nyelv. Az okát nem kell kérdeznünk. Kínai diák szorgalmas – mondja Eiichi – japán lusta. Meg is ismétli, gyorsan és ugyanabban a ficamban. Nem nevet. Nem értem. A japánok legendásan munkabírók. Bárhol is dolgoztam a nyolcvanas években, mindig találkoztam valamelyik laboratórium mélyén egy-egy japánnal, aki késő este, hétvégeken a sejtvonalakat dédelgette, vagy kínozta a műszereket, s mindezt kihozta egy tálka rizsből és némi szárított húsból, miközben nem panaszkodott a gardrób méretű, ablak nélküli sterilszoba, vagy a plusz öt fokos kamra hőmérsékletének elviselhetetlensége miatt. Eiichi sohasem nevet, ha viccel; senkiben sem bízik, egyedül is egész.

Rafael nem-reggeliző szokását félreértik. Jön Mr. Chang (mindenki rettegi) és faggat, mert biztosan tudja, hogy a kínai reggeli nem a mi esetünk. Mindenki úgy gondolja, hogy az ő poloskáival van tele a szálló és az ő ügynöke a Fülöp-szigeti, alig levakarható áltanerő. Holnaptól kontinentális lesz – nyilatkozza, és mi kávét is kérünk; ha már lúd legyen kövér. A fokhagyma az agyunkra ment, nem tudjuk már mit beszélünk. Másnaptól aztán briós-szerű cukros-kalácsot adnak, középen szörprájszként nyálkás kakaógombóccal és ehhez csicsogósra olajosított tükörtojást. Dermesztő az íz-disszonancia, nem is kétséges miért tartanak bennünket gasztronómiai szempontból kétségbeejtően reménytelennek. Találgatjuk, hogyan is legyen, végül is a kakaót levedző gombócokat kioperáljuk, és ide-oda rejtjük a kontinentális békát.

Egy hét múlva, mikor már láttunk az Amurba igyekvő Szungari vizét és éppen kérni akartuk, hogy halat soha és semmilyen körülmények között ne – ha lehet –, hal van ebédre. Egészben, és mintha csak egy reményteljes pillanatban, úsztában forrázták volna le. Felajánljuk az asztaltársaságnak; mi az aznapi, fizikai munkában eldurvult csirkebőrre emlékeztető, és a fokhagyma zamata alól előkúszó (ki hinné, hogy erre is van reális esély), gasztronómiai balesetnek nyilvánítható, bogyómászó poloska bukéval feltűnő tofut próbáljuk leküzdeni. Alig értik a haltól való iszonyunkat, de harmadjára már nem kell őket kérlelni. Szégyellnénk az asztalon hagyni az uszonyost, annyira aggódnak az itteniek amiatt, hogy mit eszünk meg, és mit nem. Eleve talány a számukra, hogy ekkora test, mint a miénk, hogyan tartható fenn ilyen csipegetésből; mi persze az ellenkezőjét nem értjük, azaz hová tűnik ezekben a törékeny teremtésekben az az ájult mennyiségű étel, amit leküldenek. Nekünk mindig jár sör is. Eleinte szoba meleg, s nem kis meglepetést kelt, amikor megkérjük, hogy hűtsék be. Eiichinek, akinek nem jár, átpasszolunk néhányat (lassan ugyanis nyomasztó készletünk halmozódik), s ettől kissé oldottabb lesz. Próbálkozunk a szerény japán tudásunkról számot adni. Eiichi ránk néz: yakuza, kamikáze, szamuráj, harakiri – mondja, aztán olyan hangok törnek ki belőle, mint amit a Shindo Kaneto-féle Onibabában hallhattunk, és kabuki darabokba illő mozdulatokkal jelzi azt is, hogy tökéletesen tisztában van azzal, mi az ördög bimbódzik a japánokról a sekélyes fantáziánkban. Felfogom, hogy játszik velünk. Nem hisz bennünk. Nevetségesnek és felületesnek tartja, amit róluk tudhatunk. Beképzelt fehér majmoknak látszunk. Miközben rajta mulatnánk, ő figyel bennünket és odabent nevet. Sintoista önuralom. Eiichi közel tíz éve tanít Harbinban, ahol senkije sincs, s ahol a továbbiakban is maradni akar. Egy kis japán szigetről került ide, de sem a családjáról, sem a terveiről nem mond soha semmit. Arra a kérdésre, hogy mit tud itt csinálni azt mondja olvas, és tanít, s közben rázza a vállait. Akutagawa Ryunosuke, és Abe Kóbó jut eszembe és A homok asszonya. Na persze – mondja, kicsit meglepődve: Kóbó Abe, itt tanított az apja a közeli Mukden orvostudományi kollégiumában. Ő is itt élte le az életét, s az első érdeklődése az entomológiának, a matematikának és az irodalomnak (Kafka, Dosztojevszkij) szólt (később orvosként végzett, de sohasem praktizált). Ezért rovarász hát, pontosan kitapintható taxonómiai érdeklődéssel Niki Dzümpei, A homok asszonyanak főhőse; s a könyv tanúsága, mintha idáig hatna. A hangyaleső homok-tölcsérében is megtalálni a küldetést magát: használni. Szól-e másról az alkotó személyiségének követelődzése?

Tényleg, Eiichi Abere emlékeztet, dús fekete haj, lecsúszó sötétkeretes szemüveg a hunyorgó barna szemeken, de nem olyan szenvedélyes dohányos még, mint ő lett. Eiichi többször árulja el rendkívüli olvasottságát, de mindent harapófogóval kell kihúzni belőle, semmit sem ad ingyen; vetélytárs.

Mandzsúria tartományai Heilongjiang (Heilungkiang), Jilin (Kirin) és Liaoning. Ma egy része már Mongóliához tartozik, a többi Kínához. Nagyobb városai Shenjang (Mukden), Harbin (Ha-erh-pin), Lüta, Fusun és Ansan. A legrégibb emlékezett szerint valamikor a mongol-törzsekhez tartozó tunguzok (mai leszármazottjaik az evenek és evenkek, akiknek nyelvében keveredik a szamojéd, mongol és kínai) uralták a vidéket, amely bizonyos, részben japán szigetekre – Szahalinra és Kamcsatkára – is vonatkozott. A későbbi változó hadiszerencse hol Mongóliához és Kínához, hol az Oroszokhoz és Japánhoz csatolta birodalmuk egy-egy részét. A tunguzok alapították a Pohai Királyságot, amit a legősibb történelmi háttérrel rendelkező – a keleti mongol törzsekhez tartozó –, khitanok romboltak le. A mostani Mandzsúria területén élő öt, sokáig egymással rivalizáló jucsen (jurcsen) törzseket a chien-chou jucsen vezetője Nuracsi fogta össze, és visszahódított mindent, sőt a tunguzok és jucsenek fúziójából életre hívta a mandzsukat (a Mandzsúriában élő embert), akik hamarosan elfoglalva Pekinget, 1644-1916 között egész Kínát a hatalmuk alá gyűrték.

A japánok genetikailag a koreai és tibeti, távolabbról a mongol törzsekkel és a magyarokkal rokon. A japán törzsek közötti megmaradás rejtélye a Hokkaido, Szahalin és Kuril-szigeteken élő, ott őshonos ainuk, akik genetikailag és nyelvileg is csak az egész csoport felé mutatnak rokonsági vonásokat. Sokan a kaukázusi népek közé sorolják őket, s akik nyelvében tunguz-nyomok vannak. A zömök, fehér bőrű, kerek szemű és erős szakállú ainuk – akik hite a giljákoknál ismert medvekultuszt is őrzi –, a japán kultúrában is mély nyomokat hagytak. Ennek ellenére másodrendű állampolgárként éltek Japánban, s ma a tetovált bajusz-szerűséget viselő nők rezervátuma Chikabuni-ban található. A háborús igény, túl a gazdaságiakon ilyen okokból formálódott, hiszen azt állíthatják, hogy Mandzsúria útvonalán érkeztek a japán törzsek, s a tunguzok és a jucsenek – akiből a mandzsuk lettek –, tulajdonképpen ezen a területen letelepült leszármazottjaik, akiknek jár az anyaország védelme. Így foglalták el a Liaodong (Liao-tung) félszigetet, ezért hozták létre 1934-1945 között Manchukuo báb-államát. Tény viszont, hogy a második világháború után Japán elveszteni látszott ebbéli reményeit, vagy más eszközökkel mégsem?

Egyes napokon japánok érkeznek: egyetemiek. Ilyenkor Eiichi gerince megfeszül, az asztalnál előre dűl, sűrű hajbókolás közepette, gejzírként fel-feltörő, eruptívan basszus hangon ismerkednek egymással. Hihetetlen az egész szertartás. A tradíció, s a feszült figyelem, az egymásnak járó tisztelet átsüt az aktusból, még ha egy szót sem értünk és a rítus is ismeretlen. Lassan ráébredek, miért nevezte a koreaiakat Eiichi nőiesnek; kezével lazán hullámokat írva a levegőbe, és nyakát tekergetve szoprán-szerű fejhangon kacarászva. Nincs megvetendőbb a gyengeség stigmáinál; a japán macsó brutális.

Harbin utcáin mandzsuknak semmi nyoma. Az utcán nyiratkozó, üzletelő, ténfergő és tülekedő emberek mit sem tudnak róluk; olybá tűnik, hogy itt mindig is a kínai népi kohó dohogott, habár hébe-hóba az oroszok ugye idelátogattak, hiszen a belvárosban található a kacatban gazdag oroszpiac, ahol bennünket is sűrűn megdrasztityuznak. Analfabétaként bolyongunk Rafaellal. A jeleket nem értjük, a megtanult pár szavunkat nincs az a kínai, aki megértené. Eiichi olvassa a kínai jeleket; a japán is használja őket; ugyanazt jelentik náluk is, mint itt, de teljesen más szót mondanak rá. Tehát közösen használt, azonos jelentésű íráskép, eltérően hangzó szavakkal. Az észak és dél kínai sem tudja szóban egymást megérteni, csak írásban; ezért kínai feliratos a kínai film is a televízióban.

Délutánonként a nyárfaligetben kószálok, a fák kérgén lesem türelmesen a pici legyeket; vadászom rájuk egy fiolával és egy alkohollal teli üveggel. A parkban sétáló öregek kíváncsiak (Mire várok? Mit találtam?), eldöcögnek hozzám és kérdeznének, majd bökdösgetnek ide-oda. Hogyan válaszoljak? Nem fogok meg mindent, csak ami gyanús, s milyen a rapszodikus vadászszerencse: a fogásban egy új, eddig leíratlan faj is akad. Laci határozza meg idehaza és írja le majd Periscelis chinensis néven. Nagyobb a szerencsém, mint Dzümpeié.

Esténként, a gyárak előtti és a piacok melletti tereken, élénk színű ruhákban öregek gyülekeznek. A kezükben legyező, vagy színes zsebkendő. Megszólal a nekem ismeretlen fúvós-hangszer és a két dob, élre áll a vezértáncos, jeleket sípol, és sorba táncolják a végtelenszámú figurát, amit az ősök találtak ki. Életöröm és grácia. Van, aki mindennap ugyanott táncol, s van, aki mindig máshol. Van, aki hétköznapi ruhában, s van, aki speciális jelmezben ropja.

Búcsúzkodunk. Az utolsó reggelin tolmács segítségével megkérdezem még a szakácsot, hogy az ételekbe miért nem tett soha bengál-gyömbért. Azt válaszolja, mert az előző európaiak utálták, így nekünk annak a helyét is fokhagymával pótolta. Jó ég, mit esznek majd az utánunk jövők; sohasem protestáltunk a kontinentális kakaós tojás ellen, habár mindenfelé rejtegettük a maradékait, nehogy Mr. Chang megint faggatózzon. Eiichire hagyunk mindent, amink megmaradt, tiszteljük az erőt, ami belőle árad. Örül is neki, meg nem is. Lehív bennünket az elképesztően spártai lakásába, ahol könyvhalmokon kívül szinte semmi sincs. Japán cigarettát ad ajándékba, s papírra karmolja a címét, amit hamarosan elveszítek, aztán bólogatva, nevetgélve becsukja az alumíniummal burkolt ajtaját. Igen: “A büntetés veszélye nélkül nincs öröm a szökésben...”

(kézirati verzió)