Darvas B., mint Karachi D. J. (1998): Gyökerek. 3. Ole. Liget, 1998. június, 11 (6): 20-22.
Darvas Béla

 

Gyökerek (3) – Ole

            Oslo úgy húsz kilométerre van. Csak két sín fut el a norvég egyetemi város, Ås mellett. A csendben – amelyben megszólal a már odahaza elfelejtett madárfütty –, lassan kúszik a tudatomig a peron felől hallatszó, dünnyögő, monoton ének. Óvatosan arra veszem az irányt. A fehér rénszarvasra gondolok, akit a noaide akkor lát meg, amikor a szellemek első alkalommal szólítják meg.

*

            Az első nap vagyok az intézetben és már ebédszünet van. Az intézetiek kis dobozaikban viszik az étterembe a barna kecskesajtos szendvicseiket. Veszek valamit a büfében, persze csak módjával, az árak minden képzeletet felülmúlóak. Az asztalnál mosolyogva fogadnak, tudják, hogy egy magyar vendégük van. Arild bemutat. Egy fekete, középmagas, kissé húzott szemű férfi nyújtja a kezét. Mum lean Sami – mondja, ami nem angol, de nem is – a véletlenül fordítva befűzött magnószalagról hallható beszédre emlékeztető – norvég. Kérdően nézek rá, nem ismerem a nyelvet, de mintha mégis ismerős lenne. Lapp vagyok – mondja Oleif angolul – arra voltam kíváncsi megérti-e, ha a saját nyelvemen beszélek. Tudja ugye, hogy nyelvrokonok vagyunk?

*

            Igazából Ole a neve, vagy annak még régebbi verziói szerint Vulle vagy Vuolap, mint ahogyan jókedvű nagyapját szólították, aki még látta az utolsó élő noaide-t, aki játékban verhetetlen volt. A pogány számi nevek nem tetszettek a térítőknek, rendes kereszténynevekkel ajándékozták meg őket; még a családi nevük sem tetszett nekik, pedig milyen fényesen ragyogott az Áile. Így olvadt el minden eredeti keresztnév, ami hasonlított; így lett Inggá-ból Ingrid, Máre-ból Marit és Ánde-ból Andreas, Poalla-ból Paul; s így maradt meg, az a kevés, ami nem illeszkedett: Áili, Save, Šella és Tuttá, Sárák, Tuodje, Kiejá. Különösen magányos északi vadász-érzések; vándorolás, kevés beszéd, ritka kapcsolatok. Mindegyikben új szavak tanulása, kicsit hasonló és kicsit eltérő nyelv; amely hamar telik meg új szavakkal, amit arrébb már megint nem értenek. Ezernyi tájnyelv – mindenki hasonlít és mindenki elkülönül.

*

            Oleif faházban lakik, mint errefelé mindannyian a norvég feleségével és a két fiával. Zöld fű, örökzöld, formás bokrok, ünnepélyes csönd és kerítés persze sehol. A fehér falra óriási csokorként kúszik fel az ibolyakék, tenyérnyi virágú iszalag. Norvégiában úgy negyvenezer lappot tartanak számon. Az ő tengeri-lapp rokonai a Finnmark-ban, nem messze a Varanger fjordtól, élnek. Eredetileg halásztak és vadásztak, aztán később állatokat is tartottak. A folyói-lappok a völgyekben növénytermesztésből élnek és a hegyi-lappok élete forrt össze a rénszarvassal.

            A tiszteletemre rénszarvas húst főznek a környéken szedett vargányából készített szósszal, krumplival és házi kékáfonya lekvárral. Oleif arról beszél, hogy a csernobili baleset óta ellenőrzik a rénszarvas hús sugárzását, mert a zuzmó, amit az állatok esznek akkumulálja a radioaktív anyagokat. Képeket mutat a havas fennsíkokon vonuló csordákról. A sarkuk fölött lévő faggyúmirigy olyan váladékot termel, amely alapján a megfelelő időben egymásra találnak a párok. Érdekes módon ezt az illatnyomot használja fel egy bőrbagócslégy faj is, hogy felkutassa a gazdáját és a bőrére rakja lárváit, amely abba belefúr és fájdalmas kelést okoz. Némelyikben száz is lehet. Aztán barkás agancsú, kíváncsiskodó rénszarvasok előtt lapos és füles faedénybe teát töltő, kék, piros, sárga színekkel hímzett népviseletbe öltözött számikat mutat. Újra a fehér rénszarvas legendája kísért: mikor másodjára jelenik meg a noaide-nak, az akkor van ereje teljében, s mikor harmadjára, nos, akkor közelgő halálára figyelmezteti. Más képeken kavicsos partú, jéghideg patakok felett átívelő kötélhidakat és sátrakat látok, aztán az ezer méter magas, köves fennsíkokon gyanakodva álló moskus bölényeket, amelyek barna, vastag nyaki púpjait szinte súrolják az arra sodort felhők. A vacsora után loume-val (Rubus chamaemorus) töltött gofrit eszünk. A sárga színű, málnára emlékeztető gyümölcsöt észak Fenno-Skandináviában gyűjtik. Olyan talajon is megterem, ahol a talaj alsóbb szintjei szinte mindig át vannak fagyva. Télen néha -40 oC is van. Ilyenkor a kint tartózkodásnál még a levegővételnek is külön technikája van. Lassítani kell, amennyire csak lehet. Aztán számi zene hallgatása közben amatőr nyelvészkedésbe kezdünk. Az alapvető szavakat hasonlítjuk össze a sami (lapp), a szuomi (finn) és a magyar nyelvben: oaivi – pää – fej, íalbmi – silmä – szem, beallji – korva – fül, njuhni – nenä – orr, njálbmi – sun – száj (nem sok sikerélményünk van), de varra – veri – vér. Micsoda megkönnyebbülés. Az emberiség történetének finn-ugorokról szóló ismereteiről kezdünk beszélgetni és ezt nem is fejezzük be az alatt a fél év alatt, amíg itt vagyok. Mindketten olvastuk Cavalli-Sforza és Ross cikkeit (a Scientific American-ben és a PNAS-ban jelentek meg), amely szerint valószínűnek látszik, hogy az emberiség a Nílus völgyéből indult. Ott született úgy 150-200.000 évvel ezelőtt Éva, akinek a mitokondriális génjeit mindannyian örököljük. De mi lehet a helyzet Ádámmal? Belőle több volt? Bizonyosan. Így hát az Ádámok a genetikai változatosságunk forrásai.

            35-40.000 éve találtuk meg az Európába vezető utat. Az elsők talán a baszkok voltak! Ők hordozzák az Rh negativitás mutált génjét – ami csak Európában és Észak-Afrikában fordul elő –, a legnagyobb %-ban. Valószínű útvonaluk Szardínia szigetén keresztül vezetett az Európába, egészek Nagy Britanniáig (kelták, gélek). Míg a másik csoport egészen Skandináviáig vándorolva, nagy valószínűséggel – a ma hazátlan – számik lehettek. A már Európába jutott kaukázusi típus a jégkorszak ideje alatt visszahúzódott délre, az őshaza felé, hiszen a jég egészen Európa közepéig leért. Egyetlen csoport tanulta meg kezelni a kegyetlen hideget: a lappok. Ők dacoltak vele, száraz fűvel tömték ki a ruhájukat, mokaszinjukat és megtalálták, majd háziasították, amennyire kellett a rénszarvast. Az egyik legutóbbi, rendkívül régi lelet Európa szívében egy számira emlékeztető vadász volt.

            A magyarok a leghamarabb észak felé forduló uráli genotípusba tartoznak. Közvetlen genetikai rokonaik a mongolok. Kicsit távolabbi a tibeti, koreai és japán. A sors úgy akarta, hogy a számi és magyar nép egymással határos területekre vándorolt. A számik és szuomik Európában északkeletre vándoroltak, majd a hóhatár lefelé nyomulásával délkeletre, a magyarok viszont Ázsiából északnyugatra. Az Ural hegység egymással szemben lévő területein telepedtek le. A hegy nem akadályozta a kereskedelmi érintkezést. Innen valószínűleg a genetikailag nem erős, azonban nyelvileg kimutatható rokonság. Hiszen e két népcsoport mai besorolás szerint az uráli-yukaghir nyelvcsaládba tartozik.

            A számik északon maradtak, mindig a hóhatárnál. A rénszarvas alapvetően határozta meg a vadászó és halászó emberek életét. A rénszarvassal való egymás mellett élés olyan szoros, hogy minden kiszorult a kapcsolatból, amely felborítaná annak egyensúlyát. A rénszarvas télen zuzmót, nyáron füvet is eszik. A zuzmót a hó alól kotorja ki. A lapnak nem lehetett lova, mert táplálékban vetélytársa lett volna a rénszarvasnak (télen meg nem is bírta volna). A rénszarvast fogatba lehet fogni, elvégez hasonló munkákat, mint a ló. Kutya jó lett volna, de nem úgy, mint vetélytárs a táplálékban, s ezen a vidéken az állati eredetű fehérje igen kevés volt. A számi úgy függött tehát a rénszarvastól, mint az eszkimó a fókától, de a fóka-vadászatból származó hulladék a kutyának megfelelt. A számik ma is formális haza nélkül négy országban élnek: Norvégia, Svédország, Finnország, Oroszország északi fele a tanyájuk. Büszke nép, magában hordozza mélyen az identitástudatát, nem kell neki hozzá ország. Dacol az idővel, a törvényekkel, a lényegi asszimilációval. Csak 30 éve van saját iskolájuk és saját újságuk a Sami Aigi.

*

            Alacsony, egyszerűen öltözött férfi ül a padon, nézi a síneket, óvatos közeledésemre nem emeli rám a szemét, pedig érzi, hogy itt vagyok. Monoton, a végtelennek szóló dalt énekel, amit tilos megzavarni. Ritmusában is mintha ismerős lenne, a lelkem húrjait próbálgatja. Úgy tűnik magyarul énekel, de nem értem mit, még túl messze vagyok tőle. De mégsem, ez nem a magyar nyelv, csak a hónapok óta nem használt anyanyelvem követelődzik. Valahol, odabent megszólal a mágikus dob, amellyel a noaide válaszol az őt hívogató szellemeknek. Aztán a lelke útra kél, elragadják a Természet erői. Őrzővé tesz. A torkomból ősi, barbár dal tör akadozva elő. Mi történik? Én lennék számára a világítótorony a visszaúthoz, nekem kell majd visszaénekelnem erre a világra?

 

(kézirati verzió)