Darvas B., mint Karachi D. J. (1998): Gyökerek. 5. Hew. Liget, 1998. július, 11 (7): 48-50.
Darvas Béla

 

Gyökerek (5) – Hew

           Másodjára érkezem hosszabb időre az Egyesült Királyságba. A negyvenfős gép – amelyről Londonban majdnem lemaradtam –, simán landol hét utassal Liverpool repülőterén. 1988 van. Hew vár rám. Felül ritkásodó haja oldalt hosszúra van eresztve, így rejtegetve – eredménytelenül – a nagykanállal mért füleit és kiemelve a nyergén törött, lapos orrát. Gyors és nazális angolja alig érthető; ami nem csoda, ha tudjuk, hogy walesi. Madárszerűen forgatja a szemeit; úgy tűnik soha sincs veled. Ő lenne, hát a híres biokémikus. Kivisz a college-be, ahol lakni fogok. Golfozni tanuló és focizó srácok, hibátlan fű, festői szépségű magányos fák, szitáló eső, az étteremnél kenyérért riszáló vadkacsák; aztán másnap indul a 12-14 órás napi robot. Tulajdonképpen élvezem a megpróbáltatást; hihetetlen, hogy itt dolgozhatom.

           Hétvégén körülnézek a városban. Ezek lennének hát az utcák, amelyeken John Lennon is járt? A St. George’s Hall azért mégiscsak másodosztályú ízlésről árulkodik, az utcáról felfelé törő gőgös lépcsőjével és a kipufogógázoktól szürkére koszosodott klasszicizáló oszlopaival. (Zseléből készített borostyán.) Hogyan díszíthette ezt a görögösködő játék-kockavárat John 1960-ban, a botrányos végű művészeti és zenei fesztiválon? Mellette akárholmegtalálhatod stílusú bevásárló negyed, ahonnan rátérhetsz a Mathew street-re. Rögtön az elején a Beatles shop, amelynek az ajtaja felett dombormű mutatja, hogy kikről is van szó. Mindenféle kegytárgy kapható itt, de túlméretezett nosztalgia nélkül hamar a csömör kerekedik felül. Arrébb található a Cavern Club, ahol 1961 és 1963 között többször játszottak, de a frissen pingált, az 1967-es Sergent Peppers-t idéző és itt, mi tagadás, hivalkodóan idegen ízlésharmónia hamar leforrázza a bimbózó érdeklődést. Ennél lehangolóbb már csak a Cavern Walks-ban található, tomboló tehetségtelenséggel alkotott, életnagyságú brunzkompozíció lehet. Kifejezetten megcsikar. Nem igazán van itt különösebb hisztéria a Beatles körül. Ami van is, a Coke-ra hangolódott amerikaiaknak szánt szolid, kis üzletnek látszik sok lakkal és flitterrel. Jobb betérni a Pub-okba. Itt van a The Grapes és a White Star. A mennyezetről ócska borona, bicikli és ezernyi kacat lóg alá, s aztán persze a jutalomjáték a pint of bass, bitter or lager. Hölgyeknek esetleg cider. Zene szól, néha például a szintén liverpooli, de szívesen megtagadott Pet Shop Boys és Black. Ami ennél is fontosabb, jó kis lemezboltok vannak erre. Itt találom meg végre David Byrne trombitára írt minimál zenéjét, hogy aztán évekkel később kölcsönadjam valakinek, aki egy gépkocsibaleset során elveszíti és majd, hogy többé már sehol se akadjak rá Európában. Hazafelé egy parkon megyek keresztül a St. James felé. Egy hosszú kabátos csavargó imbolyog felém, kezében egy fél üveg Johnnie Walker-ral. Uram, adjon néhány fontot – mondja – Teára kellene. A robbanásig vörös arcába nézek, dől belőle a whisky szaga; úgy egy méteres sugarú körben dezinficiál. Ne haragudjon – mondom nagy zavaromban – nincs pénzem; idegen vagyok itt. A zsebébe nyúl, Marlboro-t vesz elő. Kötött úrvezető kesztyűjéből kikandikálnak nikotinos, hurkaszerű ujjai. Aztán honnan jön? – kérdezi és megkínál. Magyar vagyok – mondom. Ettől még adhatna valamit, én is idegen vagyok itt – mondja röhögve – Walesből jöttem.

           Egyik este elmegyünk Nigel-lel a közeli kocsmába sörözni. Egy spanyol nyelvkönyvet szorongatok. Az jutott eszembe elkezdek megint tanulni; az esték ritkán unalmasak a magánzárkámban. Egy másik laborban dolgozó kollegina csatlakozik hozzánk. Ez orosz könyv? – kérdezi szakértőn. Úgy látod – kérdezem vissza –, hogy cirill betűk vannak rajta? Ilyen iszonyú lenne a szigeten kívülre vetített sötétség az egyetemet végzettek körében is, ahol a statisztika szerint elitképzés folyik? Leeresztenek szépen sorra a légvárak.

           Az egyik hét végén Hew elvisz Észak-Walesbe. Gyönyörű zöld dombok, újra és mindig szitáló eső, kolduló birkák. Sohasem láttam hasonlót. Elképesztő az állatszeretet. Itt szeretnék, ha már muszáj lesz majd, macskának vagy lónak újraszületni. Útközben Porthaethwy-ben, a Pillangó Ház meglátogatása. Aztán Caernarvon, a királyi vár és a tenger. Hew önfeledten beszélget a walesiekkel. Aranyos manó nyelv. Hon oedd y fferm löynnod byw gyntaf ar Ynys Môn a hefyd yng Ngwynedd, a’r ail yng Nghymru (vagyis Ez az első lepke farm Anglesey-ben és Gwynedd-ben is, és a második Walesben). Korábban ő is walesi egyetemen oktatott és a saját anyanyelvén írt. Az értelmiségi nagy gondot fordít náluk az anyanyelv ápolására. Nyelvük tehát van, önálló pénzük viszont nincs. Valahogy olyan érzésem alakul ki, errefelé nem kedvelik az angolokat, bár mindenki büszke rá, hogy British. Nem volt ez másként Skóciában sem, ahol a nyelv már a múlté, viszont saját pénzük van. Az egyik telefonfülkén azt olvashattam „Ez angol tulajdon”, amit valaki áthúzott és azt írta fölé „Te kibaszott fattyú, ez Skót”.

           Délelőttönként mikroszkóp alatt dolgozom. Türelmet igénylő rutinmunka; a liverpooli rádiót hallgatom. Unalmas, olcsó telefonos kvíz játékok váltják a néha jó zenét. Egy háziasszony van a vonalban. Soroljon fel három várost Európában – hangzik a kérdés. Párizs – némi csend –, Afrika... Afrika város Európában? – kérdezi megbocsátásra hangolódva a riporter. Nevetgélnek. Én is, csak valami másom. Szóval így nézne ki a rest of the Word. Csókoltatom a közoktatást.

          A menetrendszerűen, évi egy alkalommal, mindig másnál rendezett garden party-n vagyunk. A skót Julian kicsi lakásában ropi, mogyoró és chips hegyeken (majom eledel, mondják rá) mászunk keresztül, a kis udvarban felállított faszenes sütő felé. Az algériai Mohameddel és annak francia feleségével érkeztem. Mohamed rejtélyes arccal egy hatalmas korong alakú csomagot ad oda Julian feleségének. A roston hamburger szenesedik, és sápadt kolbászkák fonnyadoznak. Mindegyiknek egyformán szappan íze van, amit mustárba sem lehet fojtani. A mustárnak is szappan íze van. Örök titok honnan ez a nagyfokú, az ételeket érintő anti-kreativitás. Az már biztos, ha gazdag leszek, nem lesz British szakácsom; nem bolondultam meg. Ropikkal próbálkozom, ennek legalább nincs íze, aztán elfekszünk a lakásban. Az ír Graham fociról beszél, most van a világbajnokság. Kinek drukkolsz? – kérdezi tőlem. Dániának – mondom. (Magyarország nincs ott a VB-n.) Hirtelen csönd támad. Hogyan, hát nem Angliának? És miért pont Dániának? – kérdezik szinte egyszerre. Hihetetlennek tűnik, hogy nem vagyok anglomán. A kis népeket támogatom – mondom. Hew egyszer csak megbök – Rosszul jár az órád – hozza a tudomásomra. Nem – mondom – ez jól jár. Budapesten ennyi az idő. Hew érdeklődve néz rám. Ez nagyon British szokás – állítja. A háziasszony felnyitja Mohamedék csomagját. Házi készítésű kakaótorta van benne. Mindenki kap egy szeletet. Magyarországon lehet ilyen finom süteményt kapni? – kérdezi Mohamed. Hát, nálunk is van hasonló – válaszolom, darabonként, nem kis önfegyelemmel leküzdve a piskótában lapuló, átharaphatatlan tésztagumókat. Talán itt a nyersanyagok is hetedíziglen el vannak átkozva. Megtapsoljuk a felejthetetlen tortát.

            René a reggeli géppel Párizsból érkezett. Két órás előadást tart. Este velem együtt Hew vendége. Kimegyünk az Albert Dock-ba. Mersey part és kikötő. Rusztikus, hatalmas, vöröstéglás raktárhelyiségek uralma. Ez valóban eredeti. Megnézzük az éppen megnyílt Tate Galery, éppen röhejesen gyenge kiállítását, majd válogatunk a kikötői bazár puha, skót-gyapjú dolgai között. Aztán a kikötővel szemben, nem messze a legjobb fish and chips sütőtől – aki malátázott ecettel szórja be a pakkot –, Pier Head-nél, a két szürke, a tetején pelikánokkal ékesített Liver épületet vizsgálgatjuk. Ez talán az egyetlen része Liverpool-nak, ami Európára emlékeztet – mondom René-nek. Egy pillanatra Hew-ra néz, elfordított fejjel röhög. Hew-nak nem esik le. Egy indiai vendéglőbe megyünk. A derék angol általában odamegy, ha nem akar olvasztott vajjal leöntött párolt zöldséget csócsálni, vagy díszes, de magából pöcegödör szagot fújó onion pie-t csipegetni, azaz valami mást akar enni, és egyúttal ki akarja élni az agresszív hajlamait is az édesen selypegő, nyakukat tekergető indiaikon. (Vigye a pokolba! Megmondtam, hogy ne tegyen bele cukrot!) Szóval túl számtalan szakmai dolgon Hew azt mondja rám, hogy én már teljesen British vagyok. Nem, én magyar vagyok – vágok kurtán vissza. René együtt érzően röhög. Hew ezt sem érti, de ki tudná neki ezt elmagyarázni.

 

(kézirati verzió)