Darvas B., mint Karachi D. J. (1999): Gyökerek. 10. Errol. Liget, 1999. május, 12 (5): 52-56.
Darvas Béla

 

Gyökerek (10) – Errol

 
            Álmaim országában vagyok. Alig hiszem, hogy valóban Bombay-ban szállt le velem a gép. Innen persze még tovább kell utaznom délre, a Karnataka államban lévő Bangalore-ba, ahol ma már hindu és moszlim olyan kevéssé képes egymást megérteni, s amely valamikor a gazdag indiaiak nyaralóhelye volt. Karnataka (Magasföld) államot, olvastam, 1973-ban Mysore-ból (Bölényváros) hasították ki a kanaddák. A kannada nyelven kívül, a tamil, a telugu és kevesen a tulu nyelvet is beszélik. Mindannyian a dravidák leszármazottai. Fő vallásuk a hinduizmus, de buddhisták és jainisták is előfordulnak errefelé. Bangalore India hetedik legnagyobb városa, amely büszke a kertjeire, és ahol már megvetette lábát az iszlám is.
A nemzetközi reptérről át kell mennem a belföldire, s az egyszerűnek látszó feladat határozottan próbára tesz. Maszatos gyerekcsorda rohan meg, egyszerre tucatnyian próbálják kitépni a kezemből a bőröndömet, rimánkodnak baksisért, vagy valami ajándékért. Komoly, és ezen az oldalon magányos küzdelem; a gátlástalanul tapperroló gyerekek mögött (micsoda mázli, hogy semmi sincs a zsebemben) ugyanis ugrásra készen áll a mindenre elszánt, villogó szemű apa, aki ha a gyereke megszerzi a bőröndöt, odajön, átveszi a pakkot, és a kb. 500 méteres útért olyan összeget kér, hogy még a nem létező, svájci nénikénk is sokallná a tizedrészét annak, amit érteni vélt, ha egyáltalán magánál lenne a sokk után, amelyben végigszurkolta az utat, hogy elszaladnak-e a csomagjaival, vagy sem. A belföldi váróteremből – gyorsan belátom – nem tehetem ki a lábam, azonnal lerohanna az eddig ismeretlen agresszivitású, derékig érő koldussereg, csak itt, a viszonylagos védettségben, héjaként a csomagok fölött szitálva van némi esélyem, hogy javaim csorbítatlan maradnak. Egy órával – ki tudja miért – később indul a gépünk, aztán kivezényelnek bennünket a csomagjaink mellé, és velünk azonosítatják azokat. Félórás ácsorgás után a hangosbemondó mond valamit, a tömeg meglódul és szalad mindenki a repülőgép felé. El vagyunk varázsolva, ez már a jó, öreg kézi vezérlés. Az utolsók között, szégyenlősen (van még tanulnivalóm) érkezem a gépre, a jegyem viszont a legutolsó helyre szól. Hatalmas, meglehetősen ósdi Boeing bárka. Odabent felülről belóg két tetőburkoló elem is, kiesett néhány csavar. Istenem, hogyan nézhet ki a hajtómű? A gép nekilódul, dübörögve, iszonyú kínnal emelkedik. Egy pillanatra a rajzfilmek önismereti hiánnyal küzdő, repülni szándékozó strucca jut eszembe. A nyikorogva minden irányban rángatózó farokban, ahol egy sztoikus nyugalmával bételt rágcsáló szikh a szomszédom olyan hévvel imádkozom, mint még soha. Vizet szolgálnak fel, visszautasítom; nem előttem töltötték ki, nem bízom benne. Később sztanioldobozban hozzák a reggelit. Megtépem a doboz szélét, és keleti mesékre hangolt lelkemben, gőzpamacs képében, iszonyút pukkoló dzsinn süvit ki belőle; talán záptojás lapul odabent nyugtázom, és gyorsan befoltozom a lyukat.
 
*
            A regisztrációs asztal mögött segítségképpen annyian állnak, amennyin lehet. A kérdéseinket útbaigazítóink szájról-szájra adják egymásnak; mindenkinek meg kell valamit kérdeznie a főnökétől. Nem látom a lánc végét. Csillogóan fekete hajú, barna bőrű, alacsony, édeskés hangsúllyal az angol nyelvet fahéjba merítő indiaiak. Mikor valaki sorra kerül és megmondja a nevét, hárman menten és buzgón összetúrják a kiteregetett névkártyákat, amitől is mindig módosul a helyzet, s kész csoda, ha véletlenül mégis megtalálják, ami éppen a kutatás tárgya. Kisvártatva tehát – bizonyára – valamelyik fej oldalirányú, decens ingásba kezd, és azt mondja: tessék kicsit várni, mindent megteszünk, amit lehet. A kicsit várni itt néhány órát jelent, amihez néha a keresgetők emlékezetébe újra be kell vésni a nevünket, különben itt telik el a napunk, amit mindenképpen másra szántunk. Ál-ráérősen nézelődünk, sétálgatunk. Mindebben később, a délutáni teatime alatt, a Sheraton Club-ban is bőven lesz részünk, ahová betévedünk, emelkedetten (képzeletbeli parafakalapunkat levéve) leülünk egy békebeli fotelbe, fogadjuk a csak ekkor ingyenes italt felszolgáló, vakítóan fehér fogú, fülig érően suvickos bajszú tamil pincért, s a hamarosan mellénk telepedő, törékeny testalkatú, Angliában tanult kosztümös társalgónőt, aki üzleti viszonyainkról és igényeinkről faggat. Szívesen összehozna valakivel. Hiszen a Windsor Manor mégis a VIP-k és a high society számára fenntartott hotel, s talán Ráma és Visnu is itt szállna meg, ha erre lenne kedve.
            Még mindig ott állok a barokk asztalka mellett, nézegetem a falon függő gyarmati időket idéző képeket, s akkor a látóterembe kerül Errol. Szintén vár, de okosan leült. Összeakad a pillantásunk, és az első minutumban mindketten tudjuk, hogy a megismerkedésünk elkerülhetetlen. Nem mennek túl gyorsan a dolgok – jegyzem meg. Igen – terül el Errol arcán a széles mosoly, hogy túl vagyunk a nehezén –, Ausztráliában mondták nekem, hogy nézzem meg azt a szervezést, amivel a hinduk hozakodnak elő. Mi tagadás, az ábécé áldásairól megfeledkező indusok időnkénti, egymás kérészéletű rendszerét ábrándosan nullázó tevékenysége – amit időről-időre másra vonatkozó, nyugodt eszmecsere követ –, alaposan próbára teszi az egészet felfogni képtelen németek és amerikaiak idegrendszerét. Egy régi európai vicc jut eszembe a mennyországról és a pokolról. A mennyországban ugye angol lenne a rendőr, francia a szakács, olasz a szerető, német a szerelő és a svájciak szerveznék meg a pontos összjátékot; a pokolban viszont német lenne a rendőr, angol a szakács, svájci a szerető, francia a szerelő és mindezt a sok jót az olaszok hangolnák össze. Tartok tőle, hogy a pokol megszervezésében az olaszoknak komoly vetélytársa akadna errefelé.
 
*
            Errol ciprusi török, ahogy ő a mellét kidüllesztve sokkal szebben mondja: ciprióta türk. Azonnal testvérévé fogad, amikor megtudja, hogy magyar vagyok. Attila és a hunok – mondja azonnal – az egyik török törzs, a mindig harcra kész hunok (igazából ázsiai nomádok: törökök, tatárok és magyarok) voltak. Nekem még az is rémlik, hogy az ugor törzsek közül a magyarok 895-ben csatlakozva a bolgár-török (volgaiak) és a kabarok csapataihoz a Kárpát medence felé indultak, ahol megvetették a lábukat. Nem vitás, rokonra leltem, akivel egy szobát bérlünk – azt követően, hogy megtalálják végre a programot és néhány füzetecskét rejtő reklámszatyrunkat –, s akivel a hátralévő egy hétben a legtöbb időm töltöm, akivel megbeszélem azt is, ami nem az ő jelenlétében történt. Idősebb nálam és muzulmán, ami atyafiak esetén automatikusan jelenti a testvériséget, s a fiatalabb hálával fogadott szolgálatkészségét. A diákomra, Abd-el Monemra gondolok, aki Kairóban viselte a gondom, miközben a disszertációját javítottam. A nekem Mekkából ajándékba hozott, hófehér kagylóból készült sepha mindig csodálattal tölt el, és az is eszembe jut, amit a török muzulmánokról mondott a családja, hogy azért fogyasztják vízzel az ánizspálinkát, mert úgy fehérre változik a színe, és az öreg al-Ilah azt hiszi tejet isznak. A moszlim év kilencedik, szent hónapját nyűjük, ramadán ideje van; Errol napnyugtáig nem ehet. Mondom ugyan neki, hogy úgy tudom, hogy a nappali éhezés utazáskor felfüggeszthető. Azt válaszolja, nem akar ezzel a böjt alól kibújni.
 
*
            A görögök úgy tartják Krisztus előtt 1400-ban jelentek meg Kipros-on. A törökök 1571-ben érkeztek és Kibris-re átkeresztelve 1878-ig uralták azt. A folyamatos orosz – török háborúk meggyengítették az oszmán hatalmat. Különösen sokat tett ezért Nagy Péter cár, majd Nagy Katalin. 1829-ben Adrianople-ban az ottománok letették a fegyvert az oroszok előtt. Félve a térségben való nagyobb orosz befolyástól a török szultán Ciprust a briteknek ajánlotta fel ellenőrzésre, akik 1878-ban megszállták, majd 1924-ben brit koronagyarmattá nyilvánították azt. Az első világháborúban Törökország a Központi Erők oldalán lépett háborúba, míg a britek a görögöknek, a Szövetségesek oldalán való belépés fejében, Ciprust ajánlották fel. Azok egy hét gondolkodási időt kértek, miközben a britek visszavonták az ajánlatot. A ciprusi görögök folyamatos elszakadási törekvéseit a britektől (enosis – egyesülés Görögországgal) 1946-ban részleges siker koronázta. Az önálló státusz felé sodródás elkezdődött. Ezt követően azonban időről-időre megfontolás tárgyává tették, hogy a britek kivonulása után Ciprus a többségi görögök révén Görögországhoz, vagy történelmi jogviszony szerint Törökországhoz csatlakozzon. 1960. augusztus 16-án hirdették ki a független Ciprusi Köztársaságot (görögül: Kipriaki Dimokratia; törökül: Kibris Cumhuriyeti) III. Makarios (Mikhail Khristodolou Mouskos) érsek elnökségével és Fazil Küçük alelnöksége mellett. Csak 1963-ig tartott a viszonylagos béke. A törökök nem tudtak belenyugodni a 30%-os parlamenti kisebbség szerepébe, abba, hogy a lakosság alapján számítottnál (18%) nagyobb parlamenti súlyuk sem elegendő legalább a vétójoghoz. 1963-ban a britek, mint ENSZ rendfenntartók jelentek meg újra a szigeten. 1974 júliusában viszont észak Cipruson törökök szálltak partra és elfoglalták egyharmadát. 1983 májusában Rauf Denktash bejelentette hivatalos elszakadásukat, létrehozva az Észak Ciprusi Török Köztársaságot. Az ENSZ erők semleges zónát hoztak létre a görögök és törökök között, de a kialakult helyzetet hivatalosan nem ismerték el.
            Errol szunnita iszlámvallású töröknek született a többségi, ciprusi ortodoxvallású göröggel szemben. Muzulmán a gyaurok között. Sihederként naponta ötször Allahhoz imádkozott, betartotta a ramadánt, ismerkedett az utolsó próféta, az Abu-Tálib fia Mohamed által a VII. században rájuk hagyott Koránnal, és készült, hogy egyszer elzarándokoljon a Kába-kőhöz Mekkába. Amikor elérkezett a továbbtanulás időszaka, akkor Németországba jelentkezett egyetemre. Felvették. Rengeteget kínlódott, amíg megtanult németül. Különösen sokat segített neki egy helybéli lány, aki izgalmasnak találta a fekete hajú, sötét szemű, szégyenlősen erotikus muzulmán fiút, és tanítgatta. Azokban az években Cipruson a görögök és a törökök között a kapcsolat egyre rosszabb lett. Kitört a háború, és 1975-ben a két nép elszakadt egymástól. Errol szülőfaluja görög fennhatóság alatt maradt, nem volt hová hazamenni. Pályázaton Németországban nyer ösztöndíjat, ahol tudományos fokozatot szerez, és elveszi az ezért az ő hitére áttért Inge-t. Később felajánlottak neki Új Pápua Guineában egy állást, s odaköltöztek. Öt évet töltött ott, aztán a Queensland-i egyetemre Ausztráliába került. Megszületett az első lánya, majd két további, pedig hogy szeretett volna fiút. Errol családja és környezete angolszász, de senkit még annyi csipkelődő indulattal nem hallottam beszélni róluk, mint őt. Nem kedveli az öntelt és üresfejű németeket és angolokat. Nem vitás a számomra, hogy rengeteg rossz emléket hurcol magával, s miközben ő igyekezett róluk megtudni mindent, azok egyáltalán nem voltak kíváncsiak rá, azt gondolták, örülhet neki, hogy levetheti a semmit, és egyáltalán maguk közé fogadták őt, a kultúranélküli hontalant. Nem tudhatták, milyen érzés az, hogy nem látogathatja meg a szülei sírját, hogy nem járt a gyönyörű Cipruson, mióta 19 évesen elhagyta azt. A seggfejek. Fogalmuk sincs róla, hogy Errol büszke múltú, hódító természetű türk. Nem tudnak Atatürk Mustafa Kemal-ról sem, aki szintén görögök között született, és aki megharcolt az új Törökországért.
Ausztráliában a gyerekei nem beszélnek törökül, és szeretettel tűrik, hogy apjuk néha kerékbe törje az angol nyelvet. Errol nagy szakértelemmel török ételeket főz. Inge a mai napig nem tanulta meg megfelelően elkészíteni őket, mosolyogva azt mondja neki: csináld te, olyan ügyes vagy.
 
*
            A második nap Errol foga megfájdul, s evés nélkül orvosságot sem vehet be. Enni fogok – mondja, olyan ünnepélyességgel, hogy nem lehet nem fontos közlésként kezelni a hírt. Délután motoriksát bérlünk és bemegyünk Bangalore főterére. Az alkalmatosság motorra szerelt kétszemélyes batár, amely sokkal közvetlenebb és érdekesebb nekünk, mint a drágább és érdektelenebb taxi. Tombol a nyár: a fák gigantikus virágcsokorra emlékeztetnek; aranysárgán virít egy Afrikából idehurcolt fafaj, vér-bordón egy másik, s most éppen és természetesen levél nélkül virágzik az álmaink kékjén illatozó jacaranda, a szerelmesek fája. Este egy moszlim étterembe megyünk vacsorázni. Ugyanazzal a moszlim motoriksással utazunk, aki attól a naptól fogva mindennap ugyanott vár ránk és már messziről integet. A batárral ugyanis nem jöhetnek be a hotel elé. Rosszul mutatnak, snassz őket használni. Kint állnak a magas fal előtt néhány cserje árnyékában – mint afféle romantikusan titkos konflisok – és várnak, csak várnak, de ha nem hiába, úgy két óra alatt keresik meg rajtunk egyhavi bérüket. Az étteremben még egy ausztrál van, akinek a beszéde már tényleg egy kicsit más, mint a sznob oxfordi British. Errol szakértelemmel rendel. Előételnek, egy csuporból, valami joghurtból készült ételt kanalazgatunk (hűsít – mondja), és én odabent őszintén rettegek a hatásától. Egyiptom óta megtanultam azt, hogy hasonló vidékeken fogat mosni is csak forralt vízzel szabad (a túlélés kulcsa a merülőforraló), ha az ember nem akarja sűrűn – már-már ólomszínűen – látogatni a reptér vécéjét, ahol az elkínzott európaiak a rájuk jellemző türelmetlen ajtófeltépés után alig tudják eldönteni, hogy mi is lenne a sürgősebb: fölé hajolni vagy ráülni?
*
            A következő éjszaka Errol nem tud aludni, másnap reggel megtudakoljuk a szervezőktől, hogy ki a legmegbízhatóbb fogorvos a városban. Errol megkérdezi tőlem elkísérném-e az orvoshoz, mert mi tagadás még a szúrástól is fél. Furcsállom a kérést; ránézek, és tisztán látom, hogy muzulmán testvérek vagyunk, vitathatatlanul jár ez éntőlem néki. OK – mondom – induljunk. A batárban megbeszéljük, hogy körülnézek a rendelőben, megkérem a fogorvost, hogy egyszer-használatos tűt alkalmazzon és fizetünk azért, hogy külön és újra sterilizálja valamennyi műszerét. A szegfűszeg illatú rendelő hatalmas; a teremben lepedők választják el a kis kezelőhelyiségeket. A hírünk már megelőzött bennünket, ideszóltak, hogy jövünk. A tulajdonos, egy tüntetően ápolt, Angliában végzett fogorvos végighallgat engem – beleegyezően bólogat és kér, hogy a sterilizálásig – aminek helyét kérés nélkül megmutatja – foglaljunk helyet. Megvizsgálja Errolt, és azt mondja, hogy ezt már csak húzni lehet. Errol nem lepődik meg, odahaza már rebegett neki ilyesmit a pénzére pályázó, lökött aussie lódoktor, csak nem akarta elhinni. Aztán elérkezik az idő, injekciót kap, és a végén a fogóval is megismerkedik.
 
*
            Hamar eltelt a hét, már ajándékokat vásárlunk. Errol selymet akar venni a lányainak és a feleségének. Tucatnyi boltban tömérdek selymet látunk; elénk teregetik a kelmék mesebirodalmát, elmondják, hogy mennyi kell egy szárihoz. Errol bemutatja az alkudozás játékos keleti fortélyait. A végén én is veszek kétféle selymet és az életben először ingeket is csináltatok. Veszünk még szantálfa szobrokat, intarziás fatáblákat, régi papírra festett új képeket, kéz alól (talán hindu templomból meglovasított) domborított bronzot, ősrégi pénzeket. Meg kell szabadulnunk a rúpiától.
            Errol egy nappal hamarabb utazik haza, mint én. Miután elbúcsúzik barátunktól, a hotelkapuban őrálló kiérdemesült katonától, Bajusztól (férfiúi büszkesége a hotel egyik leggyakrabban fényképezett része), arra kér, hogy küldjek neki egy patkóbukszát (arrafelé még csak nem is ismerik, hogyan néz ki az igazi), majd határozottan magához ölel, és azt mondja: viszlát Ausztráliában. Ő lesz ugyanis a következő konferencia szervezőtitkára.
 
*
            Még egy napot töltök a hotelben, de a dolgok már kínosan lelassultak, a sör kátrány ízűvé vált, az eddig izgalmas curry kerülendővé. Tanácstalanul lődörgök össze-vissza. A hallban, fehér ruhában feszítő Krisna, aki már korábban is megkülönböztetett figyelemre méltatott, megszólít: Uram ön nem keresztyén? De – felelem –, az vagyok. Akkor kérem, mondja meg nekem, hogyan tudott egy moszlimmal barátkozni? Csak jó és rossz emberek vannak – válaszolom leegyszerűsítve. Nem hiszem, hogy az ember igazi értéke vallás-függő lenne. Nem jól tudja – mondja, s bár már ez is az ő pozíciójában szinte Istenkísértés, hozzáteszi –, azt hiszem, nem ismeri eléggé őket. Először látom, hogy a szabályos babaarca fájdalmasan eltorzul, s már sejtem, hogy mögötte valami szörnyű és személyes lehet, amit már aligha árulna el nekem. Indiában 82% hindu mellett 12% moszlim él. Mahmud, a bagdadi kalifa a X-XI században exportálta India északi államaiba ezt az utóbbi vallást. A terjeszkedő igazhitű moszlimok hamarosan elviselhetetlennek tartották a toleráns hindu többség súlyát. Az iszlámvallás hódító jellegű, a moszlimnak fegyverrel is kötelessége terjeszteni az igaz-hitet; a szent háború (dzsihad) egyenesen kötelező, ahogy Mohamed próféta is 630-ban – a hedzsra után 8 évvel – Medinából visszafoglalta Mekkát. A moszlim hit egyik erkölcsi alapja a muruvva: a bátorság, a vérbosszú, és (milyen érdekes) a vendégszeretet. Indiában északon a szikh – moszlim és mindenhol a hindu – moszlim ellentétek erőteljesek.
Krisna azt mondja pénzgyűjtő; bizonyos, hogy így is lehet nevezni. Adok neki egy magyar százforintost. Nem tudja, merre van Magyarország, még soha nem volt magyar vendége. Forgatja, nézi Kossuth képét. A száz pengősön Mátyás királyt láthatta volna. Úgy egy dollárt ér mondom neki, nehogy azt higgye, hogy hálálkodni érdemes. 1993 februárját írjuk.

 

(kézirati verzió)