Darvas B., mint Karachi D. J. (1998): Gyökerek. 1. Andrea. Liget, 1998. május, 11 (5): 69-71.
Darvas Béla

 

Gyökerek (1) – Andrea

            Andrea tüchtig sminkkel, de üveges tekintettel bámul ki az azbeszt szigetelésű nyári konyhából. Nem jön ki hozzánk a kerti asztalhoz. Sok lehet ott a gyötrő szúnyog, esetleg alvászavarral küszködő giliszták tekeregnek a kerti asztal árnyékában. Két díszbogár-, vagy cincér-fúrta, mézga-gyöngyös pszeudo-mimózát és egy cseperedő mangót láthat. Ez az utóbbi sem jó helyen lehet, még összerontja a majdani gyökereivel a meg sem épült új konyhát. A banán sunyin lopakodik a kerítés felé, ahol a kotlósként termésein ülő passion fruit indái szövik át a kerítést. Teljes gabonából készült zsemléjének csökkentett zsírtartalmú margarin-jegén szójakolbász-karikák billegnek. A kinti kabóca- és madárdalt csak néha harsogja fölül a közeli repülőtér érkező vagy távolodó gépeinek zaja. Andrea ilyenkor feléled és kiszalad, úgy szeretné látni megint azt a piros repülőgépet, amin az aussie lobogó van (már annyira a szívéhez nőtt; le a földrészt bitorló Elisabeth-tel vagy Margaret-tel?), de aligha lesz ma ilyen szerencséje. Olyan tündéri, ha látnád – mondja, miközben a fejét kissé félredönti, keskeny rózsaszínű ajkai felfelé kanyarodnak és pillátlanul kék szemecskéi felragyognak. Tegnap történt csak, amikor az anyósának, a kertjében látott hatalmas azáleára azt az együtt érző megjegyzést tette – Hát ezt nehéz lehet télen becipelni. Az meglepetten bámult rá, nem értette. Azt gondolta, valami mást akart talán mondani; van így ezekkel az idegenekkel. (Mi a fenének kellett az ő fiának pont ez a német liba?) A férje később türelmesen elmagyarázza, hogy itt nincs kemény tél, nem kell a növényeket becipelni. Néhány hónapja vették meg ezt a házat Sydney olcsó, olasz negyedében.

            Még ez is. A szupermarketben köpcös, olajos bőrű, szőrös szicíliaiak karattyolnak olaszul, miközben ő derék Frau létére töri az angolt. Ez itt Ausztrália, tessék mindenkinek angolul beszélni! – deklamálja felháborodva. Az ízléses kis repülőgép híján, akkor vissza a koleszterinmentes szójakolbászhoz és utazás. Most talán a hajdani NDK-ban jár, talán Budapesten, ahol a férjével megismerkedett, hogy aztán átmenetileg Nyugat-Berlinben telepedjenek le, majd ezt követően Ausztrália felé vegyék az irányt. Vékony szálú, fejbőrhöz tapadó, szőkés haj keretezi a harmincöt évesen már az áll két oldalán szögletesre lecsúszó, hófehér arcot. Reggelente sokáig vizslatja ezt az egyre szomorúbbnak tetsző testrészét. Hipoallergén púderbe merített pomponnal frissítgeti. A zöld márvány mosdókereten klinikailag tesztelt, semleges illatú, bőrbarát, ránctalanító krémek, 15+ jelzésű, érzékeny bőrűeknek szánt naptejek és szúnyogcsípések viszkető púpjait leeresztő varázsszerek. Napi csaták a múló idővel, a rászáradó vízkőfoltokkal a tusoló üvegfalán és az elfeledésre ítélt makacs emlékekkel. Soha nem volt német szeretője. Rühellte őket, el sem tudta képzelni velük. Füstölt csülök szaguk volt és büfögtek a sörtől. Bizonyos értelemben untauglich. Frissen facsartnak minősített abszolút narancslé következik, aztán az ausztrál lapok majdnem értelmetlen böngészése, majd a televízió vibráló köde ugyanazzal a mindjártelsírommagam arccal. Nem tudni mit ért félre belőlük, de bizonyosan kevesebbet, mint ami a szórakozáshoz elégséges. Viszont nagyon igyekszik, szinte megszakad. Kíméletlen vele a sors. Nagyon boldog vagyok – mondja – mióta megvettük ezt a házat. Aztán sikolt, egy óriáskabóca feje, tora és szárnyai hullnak elé, miközben egy madár elsurran a megérdemelt maradékkal. A fél rovar még oka-fogyottan mászkál egy kicsit. Neki is új a szituáció. Andrea rovarölő spritzflasche-ért lohol és hisztérikusan belefojtja a katasztrofális kreatúrát. Majdnem görcsöt kap az ujja a flakon nyomógombján. Bigottan ateista. Minden zacskós és dobozos élelmiszert hermetikusan záródó, azúrkék színű dobozokban a hűtőben tárol. Errefelé az életteret állandóan vissza akarják hódítani a rovarok és akkor Andrea érzékeny, kis babaarca eltorzul; mindegyiktől és egyenként is önálló dilit kap. Mi ez? – mutat összeráncolt homlokkal a hűtőben lapuló, friss bengáli gyömbérre. Mi ezt nem szeretjük! Utáljuk a kínai ételeket. Magamnak vettem – mondom, nem törődve a hatással. A ház még csak félig van kész. Korábban talán patás harci mének és kancák lakták ezt a helyet, ahol felszaggatták a linóleumot, de nem húzták ki az azt rögzítő szögeket. Rengeteget kínlódott Tim a harapófogóval, de most is – a skandináv stílust idéző csiszolt és lakkozott hajópadlón – ezernyi, kínosan fekete pötty árulkodik a kentaur famíliáról. Ha Andrea Timtől nem tudná, hogy australisch illetőségűek voltak, bizonyára ázsiai hordákra gondolna. Szörnyű – mondja a kínai negyedben – ez a nyüzsgés. Nem bírom. Nehéz elképzelni, hogy ezen a nyelven intelligensen lehet társalogni.

            A kert az ő reszortja. Pontosabban, ez még nem kert, hanem egy rémes televény; szökdécselő rovart, nesztelenül csúszó meztelen csigát és karmos gyíkot nemző őselem. A fészerben mindenféle új kerti szerszám tornyosul. Andrea kesztyűt húz, de nem tudja mihez is fogjon. Túl sok itt az ismeretlen létforma; fogalma sincs mi a kiirtandó és mi nem. Talán mindent likvidálni kellene. Petúnia jöhetne ide, futó muskátli és tátika; esetleg áttört beton téglák és hálás műfű. Persze kinek van Németországban madárfészek-páfránya és eukaliptusza. Szép ugye? Nem szép. A fák csiganyáltól ezüstös kérge alatt kukacok furkálnak, a vékony hajtásaikon gubacsok jelzik a lárvák lakásait, odafent a lombban kabócák cirpogása repeszt, mint a magasfeszültség. Akkor talán az elhalt ágakat kellene levágni. Kihozza hát a vastag falú, műanyag, de sajnos nem környezetbarát, fekete szemeteszsákot, amit a kerti hulladéknak vettek. Itt nem lehet semmit sem elégetni; tűzrakási tilalom van. Aprólékos műgonddal, szálanként szecskázza a giz-gazt; a nagyját persze majd a férje fogja. (Mikor jön már?) Délután német nyelvű félórás hírek. Andrea a fekete bőrkanapén ül és feszülten figyel. Fél, hogy elfelejt úgy németül, hogy angolul meg sem tanult. Irtó kellemetlen lenne.

           Ha egyedül maradnék – mondja elgondolkozva Andrea – sohasem mennék többet férjhez. Miről beszélsz? – kérdezem – Csak nincs valami baj köztetek? Ó nem – mondja –, csak arra gondolok, hogy ha valamilyen baleset érné. Tanácstalanul fordítom el a fejem, egy gyümölcsevő denevér röptét követem. Aztán a kertről beszél, meg arról milyen lesz majd ez a hely, ahol megöregszenek. Tim későn jön ma este, én viszont korán álmosodom. Félálomban hallom Andrea hosszú, sírós interurbán beszélgetését a Mutti-val.

        A németek – mondja Andrea – nagyon könnyen asszimilálódnak. Itt vagyok mindjárt én is. Semmi problémám. Már egyáltalán nem vágyom haza. A férje elképedve néz rá. Honnan szeded ezt? – kérdezi – Ez egyáltalán nem jellemző a németekre. Mindenhová a saját szokásaitokat viszitek. Andrea csaknem hüppög. Sajnálom. Durván becsörtetett a porcellán boltba ez az ausztrálnak született ír. A búcsú esténk együtt. Délután a kínai negyedben Timmel elmerültünk a gyömbéres, fokhagymás, chilis, szezámolajos Kánaánban. Mindennap idejövök enni – mondja Tim – Kóstold meg a laksa-t, amit az indonézek főznek! Este egy kocsmába megyünk. Irtó jó sör van. Andrea duzzogva, kicsit elhúzódva ásványvizet szopogat. Nem szereti csak a német Weißbier-t, ami itt nincs. Különben sem tetszik neki ez a hely. Meg a többi sem. Végül, elunva saját, külön-bejáratú önmarcangolását Kate-tel kezd beszélgetni, akinek láthatólag valami baja van az új fülbevalójával, mert állandóan azzal birkózik. Tim megsúgja, hogy azt hiszi még vagy háromszor fognak költözni életükben addig, amíg kijutnak a tengerpartra, ahol lakni szeretne. De hát – mondom némi döbbenettel – Andrea erről nem is sejt semmit. Nem kell neki még ezt tudni – mondja Tim – Mindent a maga idejében. Hazaérve vendégünk akad. Egy cseresznye nagyságú pók szőtt hálót az ajtó elé. Átbújunk alatta. Andrea libabőrösen, hangtalanul, a kezeit csuklóban rázogatva fut ki a járdára. Talán túl sok horror filmet láthatott. Hozok két műanyag dobozt (másnap azonnal kidobja őket) és beleterelem az elutasított társbérlőt. A Dél-Keresztje és a Triangulum Australe alatt szimplán kiteszem a szűrét. Andrea űzött vadként jön be a házba, most egy aszalványmoly röpte is végzetes lehetne.

            Megyünk a repülőtérre. Izgulok egy kicsit a forgalom miatt. Micsoda gyönyörű nap – mondja hirtelen Andrea, kiegyenesítve a derekát. Mintha éveket fiatalodott volna; aztán Timre néz, aki szégyelli, de kínjában vele nevet. Lehet, hogy Andrea engem sem talált megfelelőnek? Találkozásunk csúcsa a boldog elválás. Ég veled hát lelkem, most nem adok puszit, allergiás tüsszögés kínoz. 

 

 

(kézirati verzió)