Darvas B., mint Karachi D. J. (1998): Gyökerek. 4. Józsi. Liget, 1998. június, 11 (6): 22-24.
Darvas Béla

 

Gyökerek (4) – Józsi

            Le kellett ülnöm. Most hallottam, hogy milyen jó lesz nekem, hogy az unokáimat mostantól fogva már nem fogják csúfolni a vegyes iskolában, mert saját iskolánk lesz. Oda csak barna gyerekek fognak járni. Az is nagyon jó lesz benne, hogy ha a tanár később jön, majd felkötik az oldalukra a virágos kendőt, énekelnek és táncolnak, mert úgyis ég a lábuk alatt a talaj és a sötét kis szemük is mindig hamisan kacsint. Szóval, megtanulnak ott majd romául, bár a nagyapjuk sem tud. Karaván és táborszervezéssel foglalkoznak, lovat tartanak és patkolnak. Ekhós szekeret építenek, köszörülnek, szerencsét mondanak, vagy kosarat fonnak, teknőt vájnak, vályogot vetnek. Megtanulnak újra guberálni, végül vajdát választanak és a tábortűz pattogásánál éneklik azokat a szívbemarkoló és szilaj dalokat, amelyeket a nomád ősök szellemei suttognak a fülükbe, miközben – mint az esteledéskor növekvő árnyék – köréjük záródik a rezervátum kerítése.

            Én, talán meg fognak lepődni, régóta azt hiszem, hogy nem tartozom más kategóriába, mint Önök. Mondhatnám azt is asszimilálódtam, de nem hiszem azt, hogy árulással. Nem volt mit magammal hoznom, bármennyire szerettem volna. Nem beszéltük egyik roma nyelvjárást sem odahaza; nem tudtunk róla, hogy lenne megőrzött kultúránk. Nem gondoltuk, hogy az V - X. századi Indiából hoztuk volna magunkkal – meglepve a XIV. századi Európát – a munkásszállás-gyanús ceglédi kannát; hogy devlázva kellene csillagot rúgni vagy, hogy a suvickos hajú éttermi cigányzenét kellene a dravidák közül kizárt, világgá ment őseink kódolt üzeneteként felfognunk.

            Csöndes, dolgos, térképen sohasem létezett faluban nőttem fel. Nagyapám apjának nemzedéke, úgy 130 éve érkezett meg Akácligetre, ahogyan később elnevezték, de ami a hivatalos neve sohasem lett. Látniuk kellett volna májusban, hogyan öltözött fehér akácvirágba a falu, amit már meg sem találhatnak a szemétlerakás miatt. Az idő tájt déd-nagyapámék úgy gondolták nincs már tere a szabad, vándorló életnek, le kell telepedni. Az akácligeti első generáció vesszőből font, sárral betapasztott kunyhókat épített és dacolt a szomszéd faluk gyanakodásával. Ha el akarják képzelni milyen is lehetett, hát gondoljanak az indián filmekre. Én magam is sokáig azt hittem, hogy rólunk szólnak ezek a történek. Fafaragással foglalkoztak, majd napszámba jártak. Az apai nagyapám már kőházat épített, persze csak egy szobakonyhást, de mégis mást, mint ami előtte bármelyiküknek volt. Innen vonult be aztán katonának és tűnt el az első világháborúban. Az anyai nagyapámnak – azt mesélte az anyám – hosszú, fehér, bő nadrágja volt, befont fekete haját fehér, apró kagylók díszítették. Ő volt az egyike azoknak az utolsóknak, aki ragaszkodott az ősi viselethez. Kép soha nem készült róla, de ma is ilyennek színezi a képzeletem, ahogy mesélték. Ebből a névtelen faluból hurcolták el anyám barátait és barátnőit a nyilasok, hogy füstté váljanak valahol Európában. El tudják képzelni ez a szó is mit jelent nekem; hát megmondom: kívül maradást. Talán csak Andalúziában maradt meg a jókedvű, büszke, szabad és mégis befogadott cigány, aki énekelve sírja el azokat a dalokat, amelyek talán valóban időben távolról szóló üzenetek. Apámékat esti iskolára kötelezték. Bejártak Akácligetről a szomszédos falu tanítójához, aki mindent megpróbált, amit lehetett, de hát csak addig jutottak, hogy a nevüket le tudták írni. Hogyan is lenne írott történelmünk, mit is tudhatunk igazából magunkról? A testvéreim kezdtek el iskolába járni, a kb. fél óra járásnyira lévő falusi iskolába. Engem szívesen elhallgattak volna, mikor elértem az iskoláskort. Nem volt elég cipő a családban és télen már nem lehetett – ezt a gyereknek hosszú utat – mezítláb megtenni. Elszöktem hazulról beiratkozni. Beálltam a sorba és mikor engem kérdeztek megmondtam hány éves vagyok, és hogy hívnak. Egyszerűnek tűnt. Odahaza haragudtak rám, mert mi lesz velem télen és most már nem lehetett letagadni sem. Léteztem. Ha pedig nem járnék, kijön majd miattam a büntetés. Anyám tyúkjai alól vittem tojást a boltba, amivel ugyanúgy lehetett fizetni, mint a pénzzel, hogy ceruzát meg füzetet vegyek. Falusi iskola volt, alsó és felső tagozattal. Szerettem tanulni, a tanítónk is nagyon bátorított. Az alsóba paraszt és cigány gyerekek is jártak. Összeültettek bennünket. Forró Józsi bácsi mindent megtett azért, hogy egyformának érezzük magunkat. Azt mondta nem igazán fontos, hogy feketék vagy szőkék vagyunk, van-e cipőnk vagy nincs. Nem lenne igaz, ha azt írnám, hogy nem voltak feszültségek közöttünk. Egy verekedés kapcsán például azt mondta nekünk, hogy “Nem mehettek addig haza, amíg ki nem békültök”. Nem túl sokáig tartott a haragunk, összeölelkeztünk. Ez az érzés végigkísérte az életemet. Fontosabb, ami összeköt, mint ami elválaszt. Az ötvenes évek elején, már a bátyám korosztálya kezdett bejárni az üzemekbe, gyárakba, a vasúthoz és a szénbányákba dolgozni. A hatvanas években Akácligetről kezdtek az emberek elszállingózni. Házat vettek a környező falukban; beköltöztek. A hetvenes évek közepére Akácliget elnéptelenedett, csak az egyre fogyó emlékezet őrzi, hogy ki és hol lakott.

            Mióta az eszemet tudom menekültem abból a légüres térből, amit számomra a cigánytudat jelentett. Mások szerint nem látszom cigánynak. De mit jelent cigánynak lenni? A képzeletben nem pusztán a kreol bőr és a fekete haj jelenik meg, hanem az ehhez tapadó simlis ravaszkodás, alkudozás, kunyerálás, rimánkodás és az ebből átcsapó, értelmet elhomályosító, kíméletlen indulatok, lopás és erőszak. A szó maga a küllemre utalva nem lenne sértő, csupán a vele értett cigánykodással válik azzá. Nem tudom mi a rosszabb az, hogy valaki romának látszik (tehát kiszolgáltatott és kitaszított, de így többnyire nem találkozik az igazán fájó ellenérzésekkel), vagy az, hogy nem látszik egyértelműen annak. Sokszor kínoztak meg a jelenlétemben cigányokról szóló kíméletlen és durva történetekkel. Ne értsék félre, nem arról beszélek, hogy elnéző lennék bármilyen törvényellenes viselkedéssel kapcsolatban. Talán még egy kevéssel több előítélettel is viseltetek a cigányokkal szemben, mint a magyarok, mert annyira drukkolok nekik, azaz talán magunknak. Irtó zavarban vagyok megint; el kell-e magamat különítenem vagy sem? Nemzetiségi vagyok-e vagy magyar? A második világháború páriájaként kártérítésre jogosult, vagy magyar szövetségesként nem? Nehéz lesz megérteniük, hogyan éreztem a kisfiam kapcsán, aki élénk eszű, barna bőrű gyerek. A nagyon barátságos gimnáziumi osztályfőnökének lánya mellett ült és lassan bejáratos lett hozzájuk, mígnem az észrevette, hogy a két gyerek között személyes kapcsolat szövődik. Eltépte gyorsan a tavaszi ökörnyálat, illúziónak visszaminősítve, amit valamikor ő is hihetett. Más tehát személytelenül és személyesen toleránsnak lenni. Örülnöm kell a cigány iskolának? Nem teszem. Nincs örömre okom. Nem hiszem, hogy gettóba vagy rezervátumba kellene vonulnom és hogy az unokáimnak is ott a helye, hogy őrizzék a virágos kendős, ceglédi kannás hamis délibábot. Miért olyan nehezen elfogadható, hogy a cigányok sem egyformák? És ami még ennél is nehezebbnek tűnik, miért olyan megoldhatatlan, hogy a képességeim és a jóindulatom alapján őszintén befogadjanak; észrevenni azt, hogy egyformák vagyunk, vagy lehetünk? Miért nincsenek ma Forró Józsefek? Hol késik a mindent feledtető, megtisztító ölelés, hogy végre tényleg hazajöhessünk?

 

 

 

(kézirati verzió)