Darvas B., mint Karachi D. J. (1998): Gyökerek. 6. Klári. Liget, 1998. július, 11 (7): 50-52.
Darvas Béla

 

Gyökerek (6) – Klári

            Egy, már csak az emlékeimben létező, hajdani képről mosolyog. Lágyak a vonásai, a kicsit kidülledt szemén látszik, hogy a fényképezéshez levette a szemüvegét. Kendő van rajta, hosszú szárával átfogva a nyakát egy valamikori, dunai csónakkiránduláson. Klárinak hívják, akit egy fekete (aztán kopasz), Ali nevű középuszkárral kell elképzelni. Érdeklődve fogad. Hófehér hajához és vastag szemüvegéhez alig illik az agresszíven reszelős, agyondohányzott hangja. A nyolcvanas évek közepét írjuk. Odakint lazul az addig sem nagyon szoros gyeplő. Már beszélnek róla, hogy eladósodtunk, hogy bukdácsol a felismerhetetlen szerkezetűre dotált gazdaság és a hitelezett, unokáktól kölcsönvett áljólét. Idebent matt, dobozszerű bútorok, kikopott, rongyos szőnyegek, a szögletekben lapító kutyaszőr, a spájzban dugdosott dugó, nylon zacskó és spárga majdjóleszegyszer gyűjtemények. Nem mindig így nézett ki ez a lakás. Valamikor perzsaszőnyeg volt itt és politúrozott stílbútorok. A második világháborúban fosztották ki. Akkor tűnt el szinte minden – ami most a hajdani, csipketerítős polgári jólétet idézhetné –, még a baracklekvárba merülő nylonzacskóba csomagolt családi arany is. Éhesek voltak a látogatók. Klári megjárt valamilyen tábort. A család többi tagja svéd menlevéllel menekült meg. Neki valamiért nem jutott. Ő azt mondta Auswitz-ban volt, de nincs a csuklóján tetovált szám. Azt mondja a lengyelek nagyon rendesek voltak, sokszor kapott tőlük káposztát és krumplit, ami maga volt az égből pottyant, ószövetségi manna. A története Semprun nagy utazását idézi. Soha nem tudtam meg merre járt; lehet, hogy ő sem tudta. Lehet az is, hogy arra gondolt, hogy csak az ilyen komoly helyekért jár valami, hogy ő is kaphat majd valamilyen kártérítést, mint az unokanővére, aki aztán Bethesda-ban telepedett le, hogy az évi, a Gellért Hotelben tett egészségügyi látogatása alkalmával a használt ruháival lepje meg őt és a húgát, amiért – már csak a hecc kedvéért is – illően marakodhatnak a vagyonba kerülő, egyébként könnyen felejthető töltött-káposzta után. Örüljön a nosztalgiázó, rokon (nagylelkűen igazságot tehet) és bosszankodjon a Mórickásan vicces hugica, aki Máltáról ajándékba egy egész doboz, a hotel emblémáját viselő gyufát hozott. Klári jól beszélt németül (később is mindig német adókat hallgat és meséli izgatottan, hogy mi történt a nagyvilágban). Azt állítja ennek okán úszta meg. A család sohasem akart többé (még ha tehette volna is) szép és mások által megkívánható lakást berendezni. (Minden, amit hozzád-tartozónak gondolsz csak átmenetileg a tiéd. Bérled, elorzod az Időtől.) Ácsot hívattak, aki a legegyszerűbb, de tartós megoldásra kapott megbízást.

           Klári férje, közös gyerek nélkül, hamar meghalt. Ha valakit a róla szóló, elmondott emlékezet egyáltalán minősíthet, úgy nem lehetett karizmatikus egyéniség. Viszont gazdag volt és jól keresett; a családjának uszályai voltak a Dunán, ő pedig a Wolfner-féle bőrgyárban dolgozott. Az anyósa hírhedten fukar asszony volt (Semmi sem eldobnivaló, ami többet ér mint egy tetű – oktatta a menyét), akit Klári, Újpesten (szemben a púpos Majorral), mint fiatal asszony azzal bosszantott, hogy fél kilószámra vásárolta a legfinomabb, kimérős töltött-csokoládét. Az édesapjáról viszont alig tud küszködés nélkül beszélni. Senki sem lehetett fontosabb az életében. Ortodox zsidó volt, persze nem külsőségekben. Ezt a felszabadulásra erőszakolt Magyarország már nem viselte volna el, miközben zavartan bámult a semmibe a gettókban elkövetett embertelenségek miatt. Klári nem tartotta be az ortodox előírásokat. Csak nem gondolod fiam, hogy a kóser-hentesnél a húst valóban úgy csinálják, ahogy kell – mondta – Ők is megveszik a vágóhídon, hogy aztán drágábban adják. Persze azért olyan helyekre járt csirkéért, ahol nem volt lilás-fekete a csonthártya a csöves csontokon sütés után. Jobb ízű így – mondta és igazat kellett neki adnom. Disznóhúst is evett. Tudod – mondta –, a zsidó vallási szabályokat akkor találták ki, amikor még nem volt hűtőszekrény. A disznóhús volt a leggyorsabban romló hús-féleség, ezért foglalták vallási szabályba, de nincs azzal semmi baj. Klári imádta a primőrt, szívesen pukkasztotta a környezetét azzal, hogy mindenét arra költötte. Amikor a földieper már dömpingcikk lett, már nem is kívánta. A szoba elhagyott zugaiban méregdrága, üvegházi paradicsomok komposztálódtak. Tudod fiam – nézett rám, s a nyomaték kedvéért tartott egy csöpp szünetet –, az én koromban az ember már nem ruház be, egyébként is éheztem eleget. Mikor negyvenöt kilósan hazajöttem a táborból egy ismerősünk lekváros-derelyét küldött. Alig van olyan étel, amire úgy emlékeznék, mint arra. Azt követően, ezen a napon, minden évben egy libát küldtünk ennek az asszonynak.

            Az édesapja, közel a kilencvenedik évéhez, ült az ágyán, mikor Klári egy fekete kis gombolyagot hozott. A kis állat tanácstalanul bámult egy darabig, aztán hamar játékba melegedett. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Klári. Az apja napokig nem akart rá válaszolni. Aztán azt mondta – Meg kell ezt gondolni. Egy ilyen állatnak igénye van, foglalkozni kell vele. Fel is kell nevelni. Közben figyelte a hatvan éves múlt lányát és látta mennyire akarja ezt a kutyát. Rendben van. Vedd meg! – mondta végül, így került Aladár (későbbi nevén Ali) a házhoz. A kutya megmásította a hétköznapjaikat, vidámságot hozott. Klári szerint az édesapja halála előtt azt mondta – Vigyázz erre a nemes, kis állatra. Öreg korodra ez fogja bearanyozni az életedet. A kopasz kutyára nézek, mint a balzaci szamárbőr. Nyüszít, ha Klári vécére megy. Mindig látni akarja. Mit nézel? – kérdezi Klári – Rajtam nincsen áldás. Téliszalámival kényezteti, miközben ő kenyérhéjat majszol.

            A nyugdíj előtt álló állatorvos mostanában mindennapos vendég. Mit gondol? – kérdezi egyszer váratlanul Klárit – Jó zsidó vagyok én? Klári mosolyogva emeli rá a mindig koszos szemüvegét. Hát azt honnan tudnám én? – kérdezi vissza – Én sem fizetek – ha lehet – egyházközségi adót. Figyelj rám! – mondta nemrég – Ki fognak jönni az egyházközségtől. Ne ijedj meg, lehet, hogy sírni is fogok, hogy kevés a pénzem. Azt is fogom mondani, hogy neked is szoktam adni; segítelek. Jézusom – gondolom, akkor ezt inkább kihagynám.

            Ali állapota hamarosan romlani kezd, már szétcsúsznak a lábai a parkettán. Klári az erkélyt rendezi be neki budinak. Néha elviselhetetlen a bűz. A szomszédok hamarosan feljelentik és a kutyát el kell altatni. A halála után Klári melankóliába esik. Naphosszat ül a karosszékében és nem hajlandó főzni magának. Később csak kiül az ágy szélére és azt eszi meg, amit elé teszek, még később csak azt, amit a kezébe adok. Gondolatban máshol jár, már távolodik. Ugye gyilkos vagyok? – kérdezi tőlem váratlanul és nem hiszem, hogy elér hozzá az, amit válaszolok. Nem tudom már utolérni.A lakásban nincs már semmi, ami az övé volt, csak az édesanyja fekete strucctollának hegye és az édesapja üveg nélküli cvikkere, ami képkeretben, egy nyomtatott áramkör hologramjának társaságában mereng. A macskámra nézek, s arra gondolok neki milyen fontos ez a lakás, ahol felnőtt, és amit magáénak gondol.

            De hát hogyan lesz ez? – kérdezem a húgától; én református vagyok. Ez nem kizáró ok, magát szerette legjobban, részt vehet a temetésén – mondja. Kapok tőle egy kalapot. A rokonság gondtalanul beszélget; a fák éppen rügyet bontanak. Na nézd csak – mondják rám –, akár egy igazi zsidó. Egy nagy teremben várakozunk. Maga nem jöhet a sírig – mondja a temetést vezető a húga férjének. Később tudom meg, hogy más törzshöz tartozik. Aztán néhány számomra érthetetlen mondat után elindulunk; egyike vagyok azoknak, akik a koporsót viszik. A nők a teraszon maradnak, nem jöhetnek a sírhoz. Fehér gyolccsal takart, gyalulatlan léckoporsó. Leengedjük, majd zuhog a sárga homok. Életemben először vagyok sírásó. Valami más néven szólítják Klárit, azt mondják az volt az igazi neve, de ő soha sem említette. Nem tudom megjegyezni. Majd ez kerül héberül a sírkő túlsófelére. Nem fogom tudni elolvasni, ő sem tudta volna. Csak a zsigereimben érzem, sohasem találok vissza ehhez a sírhoz. Éppen most kódolják az idevezető utat. Nem bánt. Az én Klárim sohasem járt temetőbe, csak mécsest gyújtott a halottainak.

           

 

(kézirati verzió)