Darvas B., mint Karachi D. J. (1998): Gyökerek. 2. Chuck. Liget, 1998. május, 11 (5): 71-73.
Darvas Béla

 

Gyökerek (2) – Chuck

            A váll alatti gödörbe támasztja a hegedűjét és cifrázgatja. A lüktető zene jobbra-balra nyaklik, néha szinte megáll, aztán újra gördül. Így hajlítgatja a lelkemet monoton ritmusa. Távoli ázsiai idők íze és illata zúg át a baljósan kutató bőgő és duda hangjának nyomán, megérint; érzem, hogy idehaza vagyok. A zenekar előtti téren testes, kicsit kopaszodó, nagy bajuszú, szőkés férfi forgat méltóságteljesen egy telt, barna asszonyt. Pördülnek, ringanak, néha nagy zajjal a húsos tenyerével a fekete csizmájára csap; az arca pipacsvörös, a halántékáról verejtékcsöppök akadoznak a pofa borostáján át a kulcscsontja felé. Az alul náddal borított, fehérre meszelt falak melletti gyalult asztalokon söröskorsók sorakoznak. Egy alacsony és sovány, de ugyancsak bajszos legény táncolni tanít. Nyolc jelentkező akad; többnyire hórihorgas, csupa kéz és láb, hamburgeren felcseperedett lányok és fiúk, amerikás magyarok nyári egyetemre járó, a gyökerek iránt – átmenetileg – érdeklődő gyerekei; köztük a kakukkfióka Chuck is, aki évek óta azzal tölti a szabadidejét, hogy magyar táncházakba jár, mezőségi és széki zenét tartalmazó kazettákat, kalotaszegi szőtteseket és korondi pingált tányérokat vesz, valamint magyarul tanul. Ez azonban az első alkalom, amikor addig merészkedik, hogy táncolni megy. A bemutatott figura nagyon egyszerűnek tűnik, de Chuck térde és dereka egyszerre csak nem akar engedelmeskedni. Az ízületeiben megdermed a folyadék. Rövidke lábai eltévesztik a mozdulatot, botladozzák a ritmust; kezeit partnere rángatja, megpróbál – groteszk végeredménnyel – átbújni alatta. Az összerendezetlen mozgással kínlódva; elfelejtenek a zenére figyelni. Chuck vágott, sötét szemei megzavarodva hunyorognak; mi is belebújunk a korsóinkba.

            A dédnagyapja hajóval érkezett a Canton környéki nyomorból az aranyláz utáni Kaliforniába. Han volt. Sokan menekültek akkor az éhínség elől ide a munka, a jobb élet reményében, hogy aztán, mint kínai kuli egy szál gallértalan ingben és bő gatyában, kopaszra nyírva dolgozzanak – mint a rabszolgák – a bányákban, a vasútnál, hogy később, zárt közösségben maradva mosodákat, vegyesboltokat és éttermeket nyissanak. Kemény munka volt – barátságtalan éghajlat és emberek – a Középső Pacific vonalon síneket fektetni. A Sierra-k szikláit robbantották, követ törtek és mindezt gyűlölten olcsóbban vállalták, mint a fehérek. Mikor aztán végigcsühögött Nevada felé az első gőzmozdony, erősítve a keletet nyugattal összekötő kereskedelmet, leáldozott a postakocsira és fosztogatására berendezkedett vadnyugati életformának. Ez azonban az összes, amire emlékszik. Nem igazán van köze hozzá, nem nyaggatta soha az apját, hogy meséljen arról, hogyan is volt régen; az egy elsüllyedt, beomlott, betemetett világ. Ő amerikainak született: McDonald’s, Big Mac, Kentucky Fried Chicken, Coke. Tüntetően nem ismeri a kínai szokásokat, nem beszéli a mandarin nyelvet, megsértődik, ha ázsiainak nézik. Meglepve nézi a szobám falán a kínai törzsek viseletéről, közel száz éve, rizspapírra festett akvarelleket és a korabeli ruhadarabok maradványait. Ritkás bajusza és kecskeszakálla, akár némelyik modellé a képeken, de mégis elfordul tőlük. Nem akar magára ismerni.

            Frisco-i lakásának egyik falát színpompás, túlméretezett, naiv festmény díszíti, középpontban egy hegedűvel, emberi talpakkal, bolondgombákkal és mindenféle gyermekrajzokból ismert, elrajzolt figurákkal. Alatta fekete zongora. A bútorok, a plakátok, a lámpák praktikus, olcsó ízlést tükröznek. Chick Corea-t és Bill Evans-t hallgat. Semmi pop, rock vagy efféle tingli-tangli, csak modern, de nem elektronikus jazz. Felesége, Hilary mesebeli békára emlékeztető teremtmény. Bozontos vöröses haj keretezi, a hófehér és duplatokás arcot, amelyben vastag keretes szemüveg fogja össze a szétkalandozó, közelálló szemeket. Hasának átmérője grandiózus. Mikor Chuch úgy gondolta, hogy itt az ideje a családnak bemutatni, hát elvitte hozzájuk. Nem volt könnyű számára. Megint szégyellte magát miattuk. Ő nem ilyen, nem tradíció-mániás, egymás közt pusmogó, rizsfaló, ferdeszemű. Az idős apja – aki szinte soha nem volt beteg – egy kínai vendéglőbe invitálta őket. Hilary azt kérte, hogy ő válasszon. Beleegyezett, talán még titkon számított is rá. Mandarin nyelven, halkan rendelt. Nem sokat beszéltek. Fogalmuk sem volt mi érdekelheti a másikat és nem is nagyon akarták kideríteni ezt. Chuck feszengett, a szituációt megoldani képtelen, kövér, amerikai nő és egy kiismerhetetlenül morózus apa között. Ültek ünnepélyesen és vártak. A pincér a főételt krómozott fedővel letakart tálban hozta. A tálban rácsra helyezve négy, görcsbe dermedt kutyaláb volt. Hilary több évre való önfegyelem-tartalékot felhasználva rágcsálta az inas és ízetlen ételkatasztrófát. A hideg ma is átfut a hátán a felejthetetlen vacsora gondolatától. Átesett a próbán, nem rohant ki eszeveszett sikítozással az étteremből; a családba kerülhetett.

            Chuck apja vegyesboltot vezet. Takarékos és rendszerető. A boltban mindig van hosszú szemű rizs, szecsuáni bors, csillag ánizs, fekete- és illatos-gomba, szója- és rizstészta, szezám- és chili-olaj, fürj- és kacsatojás, friss gyömbér, fokhagyma, szárított alga, rák, polip és hal; szója-, osztriga-, szilva-, fekete bab- és hoisin-szósz, kumquat-, lychi-, bambusz- és vízigesztenye-konzerv és még ezernyi minden, amit a többiek keresnek nála. San Francisco-ban a lakosság huszonkilenc százaléka sárgabőrű. Az ő apja még nagyon rosszul beszélt angolul, ő elboldogul, de szívesen használja a mandarin nyelvet. Ez az utoljára született, kései gyerek már nagyon más, japán szójaszószt vesz, mert az nátriumglutamát-mentes. Mekkora felhajtás van e körül is; már mindenhol kiírják az éttermekre, hogy “Nátriumglutamátot nem használunk”. Még nevet is adtak a betegségnek (Chinese restaurant syndrome), ami a fehérek között szokott előfordulni egy-egy kiadós vacsora után: szédülés, fejfájás és izzadás. Ő sem erőltette annakidején, hogy megtanulja a nyelvüket. Minek. Ezzel semmire sem lehet itt menni, esetleg még egy olcsó éttermet nyithatna a városban, hiszen jól főz. De hol van az a kínai, aki nem főz jól? Tanuljon és boldoguljon itt Amerikában; neki miért ne menne úgy, mint a többieknek. De mégsem megy. Akarata ellenére mintha kínai maradna amerikai létére. Annyi munkahelyet próbált már a komputer üzlettől a zenei pályáig. Mintha nem lenne boldog. Nem akar zhongouren lenni, pedig mindenki annak nézi. Szinte semmi nem érdekli azzal kapcsolatban, amit ő tudna neki mesélni, pedig jó gyerek. Törődik velük, de talán szégyelli is őket. Majd később megnyugszik. Vajon miért járhat mindig Európába, mit keres ott?

            Chuck azt tervezi jövőre elmegy Erdélybe egy táborba és megtanul táncolni, esetleg széki zenét játszó zenekart szervez Frisco-ban. Engem is érdekel Kína, de egy ősi kultúra jogán. Ennek ellenére nem akarnám a viseletét magamra öltve nemzettudatomat leváltani. Mi vezette Chuckot ide? Miért próbál ide begyökeresedni? Úgy gondolja ez a nép is ázsiaiból vált európaivá? Miért vetette el a tényleges identitását? Miért nem kapott az Egyesült Államokban helyette megfelelőt ennyi nemzedék után? Arrafelé sokféle kultúrájú ember igyekszik saját származásán fölül emelkedve Nemzetté kovácsolódni. Azt sugallják neki, felejtsd el, ami voltál, amerikai vagy. Megtalálhatja-e Chuck, amit keres? Nehezen hihető, hogy feltétel nélkül. Az Egyesült Államokról az a kényszerképzetünk errefelé (lehet, hogy sok helyen ott is?), hogy dominánsan fehér emberek lakják, akik affektált amerikai-angolt beszélnek. Meglehetősen leegyszerűsítő elképzelés. Az egymás között házasodó kínaiak kizárták magukat a géncseréből; az őket befogadni képtelen fehérek megtagadták tőlük az asszimilációt. Chuch pontosan ezért maradt majdnem-amerikai, fenotípusosan han. Az egyén lehetőségei tehát mégsem végtelenek? Kínoz az ősi, bábeli átok.

 

(kézirati verzió)