Dokumentum


Címe:A „csúcsra járatott” minőség: aldicarb
Szerző(k):Darvas Béla

 


Darvas B. (2000): A piszkos tizenkettő és felebarátai. 12. A csúcsrajáratott minőség: aldicarb. Élet és Tudomány, 55: 1546-1547.
Darvas Béla



A „csúcsra járatott” minőség: aldicarb

Az aldicarb közel tízszer mérgezőbb, mint a ciánkáli, és annak ellenére, hogy rendkívül balesetveszélyes, mégsem tiltjuk, igaz, hogy néhány éve nem is forgalmazzuk. De miért engedélyezünk olyasmit, ami nem kell nekünk?

            Nyolc éven keresztül dolgoztam üvegházak és fóliasátrak növényvédelmének fejlesztésében. Az aldicarbbal fertőtlenített fóliasátrakban dolgozó asszonyok rejtélyes betegségekről panaszkodtak: gyorsan romlott a látásuk és a menstruációs ciklusuk zavarttá vált. Sejtettük persze mitől: üvegházi paprikában hetente egyszer, paradicsomban kétszer, uborkában háromszor is permeteztek, és a talajt is fertőtlenítették ezzel-azzal. Az üvegházi molytetű – ez a szörnyű trópusi frász – a méregfelhő nélkül úgy felszaporodott, hogy köhögni kellett tőle, mert tüdőre szívtuk, ha beszédbe elegyedtünk a paradicsomok között. Láttam, amit láttam, s az üvegházi primőrökről hamarosan le is szoktam.
Nem egyedülálló a történetem. Hajdani igazgatóm mesélte az alábbi históriát. Kis kertjében gyakran üldögélt és olvasgatott felesége társaságában. Eszébe sem jutott ott bármivel is permetezni. Nem kellett a saját termés – inkább megvette, ami szükségeltetett –, meg hát alig hitt a szerek jó hatásában. Szomszédjai viszont szórták, amit csak találtak, és feltűnt nekik, hogy emberünk semmit nem tesz. Csakhamar pusmogni kezdtek a háta mögött: hogy tőle ered a sokféle kártevő, ő az oka az inváziónak. Mikor aztán fülébe jutott a hír, becsukta a könyvét, felkerekedett, jóféle csapvizet töltött a permetezőgépébe és párásítani kezdett. A környékbeliek megnyugodtak. Miféle szer ez – kérdezgették tőle –, hogy még szaga sincs és foltot sem hagy? Egy új anyag – mondta nekik titkolózva –, de nem tudok adni belőle: kísérleti szer.



Magyarországi „menedékjog”

            A karbamát-típusú rovarölő szerek szinte egy időben jelentek meg a szerves foszforsav-észterekkel. Hatásmechanizmusuk azokhoz hasonló, csupán a szerkezetük különböző. Az aldicarbot Weiden és munkatársai 1965-ben publikálták, majd az Union Carbide (a Rhône Poulenc-en keresztül 1999-től az Aventis része) kezdte forgalmazni Temik néven. A magyarországi „Piszkos tizenkettő” ürügyén immár másodízben találkozunk a Rhône Poulenc gyárral (lindane és aldicarb), s harmadízben Franciaországgal (Elf Atochem Agri – parathion-methyl). Az 1998-as növényvédőszer-jegyzékben a Rhône Poulenc alábbi szlogenjét olvashatom: „Növényvédelem a minőség élvonalában”. Ugyanezt – a tények ismeretében – aligha hihetem; vagy az élvonal értelmezésén kellene újra elgondolkoznom. Az 1998-as magyarországi engedélyek alapján, véleményem szerint erre a címre eséllyel az American Cyanamid pályázhatna.
            Magyarországon az aldicarb 1979-ben jelent meg a cukorrépa és a dísznövények védelmében, s e területen ma is használható. Ausztria, Belgium, a Fülöp-szigetek, Izrael, Németország és Norvégia 1990-ben már tiltja vagy korlátozza használatát. Az LD50 (a tesztállatok felének pusztulását kiváltó dózis) értéke szájon keresztül és patkányon 0,81-0,93 mg/kg, amellyel vezeti a hazánkban kapható növényvédő szerek akut mérgezőségi listáját. Összehasonlításul a múlt században öngyilkossági célokra használt ciánkáli hasonló értéke: 10 mg/kg (lásd ábránkat). A Temik 10 G nevű talajfertőtlenítő szer tíz százalék hatóanyagot tartalmaz, tehát a formázás (a hatóanyag készítménnyé alakítása) körülbelül a ciánkáli akut toxicitásának szintjére hígítja. Az is csoda, hogy eddig megúsztuk! Ciánkálit egyébként laboratóriumban is csak meglehetősen körülményes (vasszekrényben őrzés, szigorú elszámolású adminisztráció), és egyedi biztonsági rendszabályok (maszk, gumikesztyű, speciális mérőszobában csak egyedül, szennyezés esetén jelentési kötelezettség stb.) betartásával szoktunk használni – legalábbis a liverpooli biokémiai intézetben ezek voltak a követelmények. Ehhez képest a gyakorlat egészen másként fest a ciánkálival vetélkedő talajfertőtlenítő szereink esetében... 
            A hetvenes években, pályám kezdetén szinte minden évben kaptam olyan vizsgálati feladatot, amely talajfertőtlenítő szerek (e cikkben említett hatóanyagokról van szó: aldicarb, oxamyl, carbofuran, phorate, diazinon, terbufos, chlorpyrifos) kipróbálásával volt kapcsolatban. Ilyenkor, mikroparcellás vizsgálat esetén egy kis mákdarálószerű „készség”, leginkább gyerekkorom tapsikoló pillangószekereihez hasonló sorba-adagolóján forgattuk le ötször-hatszor a porzani sem átalló granulátumokat, és mértük vissza az eredményt a rögökre helyezett mérlegünkön. Addig állítgattuk, tapogattuk a „mérges” kis ketyerét, amíg a megfelelő mennyiség ki nem jött a kezelendő folyóméterre. Mikor nagyobb területet kezeltünk, akkor ezt a csoroszlyákkal játszottuk el. Mondanom sem kell, hogy nem fordult elő olyan talajfertőtlenítő szerekkel végzett kísérleti beállítás, amelynek során ne szenvedtünk volna kisebbfajta mérgezést.

 

            Az aldicarb magyarországi engedélyének bírálásakor az FVM és EM köztisztviselői azzal védekeztek, hogy már évek óta nem kapható a hazai kereskedelemben. Ugyanekkor – ha nem tévedek – érvényes magyar engedélye miatt bárki behozhatja és felhasználhatja. Ha már itt tartunk, jogos kérdés, miért engedélyeznek olyan szert, amit nálunk nem forgalmaznak? Nos: referenciának, amikor is a gyártó keletebbre szállítja készítményét, ahol az engedélyezésben dolgozó köztisztviselők „lojalitása” miatt szunnyadó magyar engedélyt – hajdani jogos reputációjának okán – még mindig tisztelik. Ez az álláspont azonban etikailag mindenképpen elfogadhatatlan.

 

Ahol még nem bűnös

1995-ig az aldicarbot 13 országban tiltották be és 11 országban vonták vissza a regisztrációját. Betiltásáról az alábbi országokban nem született még határozat: Afrikában – Burkina Faso, Csád, Dél-Afrika, Egyiptom, Elefántcsontpart, Kamerun, Kenya, Mauritánia, Mauritius, Togo, Zambia, Zimbabwe; Amerikában – Argentína, Bolívia, Brazília, Chile, Costa Rica, El Salvador, Guatemala, Honduras, Kolumbia, Kuba, Mexikó, Nicaragua, Panama, Paraguay, Peru, Surinam, Uruguay, USA, Venezuela; Ázsiában és a Csendes-óceán területein – Ausztrália, Banglades, Fidzsi-szigetek, India, Kína, Pakisztán, Szingapúr, Thaiföld, Tonga, Új-Guinea; Európában és Közép-Keleten-Anglia, Ausztria, Ciprus, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Libanon, Liechtenstein, Luxemburg, Magyarország, Moldova, Portugália, Spanyolország és Törökország.


 

Balesetek görögdinnyével és uborkával

            Cipruson talajvízből mutatták ki az aldicarbot és származékait, és egy baktériumfajon (Photobacterium phosphoreum) genotoxikusnak minősítették. Az aldicarbot a hormonális szabályozást felborító vegyületek között tartják számon. Emberi fehérvérsejtek esetében az aldicarb jelentősen növelte a testvérkromatid-kicserélődés előfordulását, amely arra utal, hogy a sejtosztódáskor a megkettőződő kromoszómák kromatidjai között szegmensek cserélődnek ki. E hatás nemcsak a génmutációk létrejöttének tényét jelzi, hanem azt is, hogy az aldicarb az úgynevezett immunhiányos állapot kialakulását is segíti. Tegyük fel, hogy valahol Kaba környékén, egy cukorrépatáblákkal övezett kis tanyában éldegélünk. Élvezzük a tiszta levegőt és a fúrt kutunk vizének semmihez sem hasonlítható ízét. Még csak nem is sejtjük, hogy aldicarbot is ihatunk, s a mutagén anyagok igazából az expozíció (kitettség) függvényében fejtik ki hatásukat, folyamatos adagolásuk növeli annak kockázatát, hogy a sejtosztódásoknál fontos helyeken hibák keletkeznek, és a javító funkciók is „lecsúsznak” a már nagyszámú hibáról, s mindenfélét kezdünk „elkapni”.
Az USA-ban előfordult legnagyobb mérvű ételmérgezés is az aldicarbhoz fűződik. 1985-ben ezer ember mérgeződött meg a vele kezelt görögdinnyétől, s ugyanebben az évben, Kanadában háromszáz embernek okozott felejthetetlen élményt az aldicarbbal „kúrált” uborka. 1988-as Costa Rica-i felmérések szerint viszont önmagában is több balesetet okozott, mint az összes többi peszticid együttvéve.

A talajfertőtlenítő felebarát: a phorate

            A granulált talajfertőtlenítő szerek többségénél (például phorate, oxamyl, carbofuran stb.) a legnagyobb probléma a rendkívül hirtelen fellépő toxicitás: fölöttébb balesetveszélyesek. A talajfertőtlenítésre használt aldicarb ezen túlmenően elpusztítja a gilisztákat is, melyek végső erőfeszítésükkel a felszínre verekszik magukat. Ott aztán megeszik őket a szokatlan bőség okán nem spekuláló madarak (a hírek szerint sirályok, bíbicek, pólingok stb.), majd ők is fetrengenek egy kicsit, mielőtt kitágult pupillával idő előtt visszaadják az enyészetnek, ami még nem lenne az övé.

 

Szerzői utószó a sorozathoz

            Elérkeztünk e sorozat utolsó részéhez, amely a Pesticide Action Network által csokorba szedett hatóanyagok rövid történetét ismertette, és amely – saját negatív tapasztalataink alapján – sokféle tanulsággal szolgál majd az elkövetkező nemzedékeknek. És mindez csupán a növényvédelem tizenkét legsürgetőbb, globális konzekvenciájú ügye, melyek közül a magyarországi köztisztviselők még háromról (lindane, parathion-methyl, aldicarb) nem határoztak megfelelően. „A piszkos tizenkettő” listája további szervezeteket (így az ENSZ, az Európai Unió stb.) is gondolkodásra serkentett: lassan összeáll a „szurtos tartalékcsapat” (például atrazine, benomyl, bromoxynil, captan, carbaryl, carbendazim, carbofuran, chlorothalonyl, dimethoate, dichlorvos, endosulfan, folpet, malathion, maleic hydrazide, mancozeb, simazine, thiram, ziram stb.), amely hasonló problémákat vet fel. Mindezekről bővebben a „Virágot Oikosnak” (Kísértés kémiai és genetikai biztonságunk ürügyén) című, a L´Harmattan Kiadó gondozásában a közeljövőben megjelenő könyvemben olvashatnak.
Mindemellett hivatásos növényvédőként alig hiszem, hogy növénytermesztésünk peszticidek nélkül megfelelő hatékonysággal működhet(ne). Ma már igen széles a választék (nálunk körülbelül egyharmaduk minősége nem kifogásolható), ám a világpiac a toxikológiailag elavultat a korszerűvel együtt kínálja. A mai engedélyező nehéz feladata az, hogy ne a burleszkfilmekből ismert közlekedési rendőr szerepét töltse be, aki virtuóznak látszó mozdulatokkal a szélrózsa minden irányából érkező forgalmat osztatlan figyelemmel „vezényli”, hanem független, sokrétű szakértelmével el tudja ezeket választani egymástól, a szükségleteknek megfelelően. Hetvenes évekbeli, jó hagyományaink erre köteleznének!

(ET verzió)