Dokumentum


Címe:A kalabárbab esete az európai utazókkal
Szerző(k):Barabás Zoltán, Ujváry István és Darvas Béla

 


Barabás Z., Ujvári I. és Darvas B. (2000): A kalabárbab esete az európai utazókkal.
Élet és Tudomány, 55: 725-726.
Barabás Z., Ujváry I és Darvas B.



A kalabárbab esete az európai utazókkal

 

Barabás Zoltán: Piszkos tizenkettő című sorozatunk egyik cikkével kapcsolatban vita támadt a szerző és a szerkesztőség, valamint a szerző és egyik hajdani kollégája között. Sajnáljuk, hogy néhány szerkesztési tévedésünkkel magunk is okozói voltunk a vitának, de örülünk, hogy a szokásos hozzászólások terjedelmét túllépő véleménycsere bepillantást enged a tudományos alapossággal végigvitt gondolatok születésébe és – a sokaknak talán szőrszálhasogatásnak tűnő – forráskutatás és –kritika nehézségeibe. Kézikönyveink, tankönyveink, sajnos, tele vannak ellenőrizetlenül átvett adatokkal és példákkal, bár sok olyan szakember akadna, aki az alább vitába bocsátkozó szerzőkhöz fogható alapossággal utánajárna eredetüknek.

Ujváry István: Az ÉT 2000/14. számában jelent meg Darvas Béla cikke a paration foszforsav-észter inszekticid idegméregről. A fontos témáról szóló írás, sajnos, több, a cikk hitelét rontó tévedést tartalmaz, amelyek közül néhány feltétlen javításra szorul. A szerző a második mondatban a közismert foszgént a foszfortartalmú harci gázok közé sorolja, azonban ez a vegyipari – elsősorban műanyagipari – alapanyagként ma is elterjedten használt vegyület nem tartalmaz foszforatomot, a képlete COCl2. A következő bekezdésben a legismertebb idegi ingerületátvivő (neurotranszmitter), az acetil-kolin szerepének, illetve lebomlásának ismertetésébe ugyancsak hiba csúszott: a vegyületet elbontó acetil-kolin-észteráz enzim nem ‘receptoráról hasítja le az acetil-kolint’, hanem – amint azt neve is jelzi – az észtercsoportot hidrolízissel inaktiválja acetátra és kolinra. Ezután a középkori boszorkányperek gyanúsítottjainak – állítólag kalabárbab kivonatával etették őket – halálos mérgezési tüneteinek érzékletes leírását olvashatjuk. Mindez csak a szerző fantáziájának szüleménye, ugyanis a Nyugat-Afrikában őshonos a Physostigma venenosum az idő tájt Európában még nem volt ismert. A fás szárú kúszónövénnyel a XIX. sz. közepe táján skót utazók találkoztak először Afrikában, és tanúi lehettek a mai Nigéria területén élő efik (kalabári) nép kalabárbabbal végrehajtott kínvallatásainak és tömegáldozati temetkezési szertartásainak. Az efikül eszerének nevezett növény magyarul istenítéletbab néven is ismert, és az acetil-kolin-észteráz bénításával ható fizosztigmin alkaloid egy más elnevezése eszerin. Ennek a 150 éves etnofarmakológiai felfedezésnek fontos a tudománytörténeti szerepe: a valamikor gyógyszerként is használt fizosztigmin idegrendszeri hatásának tanulmányozása vezetett el az acetil-kolin – korabeli nevén vagusanyag – neurotranszmitter szerepének felismeréséhez, amiért Henry H. Dale és Otto Loewi 1936-ban megosztott Nobel-díjat kaptak. Végezetül itt érdemes megemlíteni egy, a fizosztigminnel kapcsolatos sajátos „technológiatranszfert”: az 1950-es években nyugat-afrikai varázslók „istenítéletre” egy gyapotkártevő elleni „korszerű” idegmérget, a kén, a DDT és a toxafén (egy poliklórozott kámforszármazék) elegyéből készült porozószert használtak: az eredmény tucatnyi mérgezésben elhunyt „gyanúsított” volt.

Darvas Béla: Ujváry István egy felsorolás egyetlen tételét, egy félmondatot és egy, a biokémiában közismert – nem tőlem származó – állítást kritizált meg cikkem bevezetőjéből, amely funkciója szerint ki nem fejtett „felvezető” a cikk valódi tárgyához, a parathionokhoz. Véleményem:

  • A zárójelben, ahol a phosgene fel van sorolva, a négy tétel közül ez nem a további háromhoz „hasonló szerkezetű” harci gáz. (Helyesen tehát az „eddigiekhez hasonló szerkezetű” lett volna; vö. phosgene – DBCP, EDB, metil-bromid, diklór-propán megjelenése a talajfertőtlenítők között.) A mondat többszöri átfogalmazása és figyelmetlenségem okozta, hogy az előtte levő mondat áthallásával nem fedte a zárójelben lévő tartalmat.
  • Nem gondolom, hogy az acetil-kolin-észteráz működéséről az általam írt félmondat ennyire félreérthető. Hajdani „kollégám” nem feltételezhette, hogy maradéktalanul egy fél mondatba zsúfolható az, amiről ismeretterjesztés szintjén is önálló cikk írható. Az acetil-kolin bontása acetátra és kolinra az ábécé betűinek sokadlagos felmutatása lett volna; én azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy mindez még a posztszinaptikus receptorral kontaktusban és működését befolyásolóan történik.
  • A kalabárbabbal (eséré) kapcsolatos négy mondatom nem a „fantáziám szüleménye”. Ezt a minősítést azért is furcsállom, mert – titkolva, hogy az ÉT- ben szándékozik „leleplezni” – Ujváry e-mailen csaknem két hétig „vallatott”, s a forrásom is megírtam neki: Elődi Pálnak (Straub F. Brunó és Horváth István lektorok) az MTA nívódíjával kitüntetett Biokémia című könyvének az 1983- as kiadásában, a 841. oldalon olvasható részről van szó. Ítészem ellenérvét – azaz, hogy Európában, a középkorban a Physostigma venenosum Balfour (Leguminosae – Trans. Roy. Soc. Edinb. 22, 305) nem volt ismert – az általam leírtakhoz képest inkorrektnek tartom, amellyel kapcsolatban még csak kísérletet sem tett arra, hogy állítását bizonyítsa. Kérdések és meggondolásaim:
  1. Lehet-e valami használatban, ha nincs latin neve? Ha egy élőlény tudományos (azaz elkülönítő részletességű) leírása a középkor után történt, nem azt jelenti, hogy nem volt ismert. A svéd Carl von Linné, aki sokféle élőlény latin nevét leírta, a házi légyre éppen 1758-ban kerített sort. Bírálóm gondolatmenete szerint kérdésessé válhat, mit hessegethettek az áruról a Jézus-korabeli halpiacon. Ekkor persze – koherensen – esérét sem használhattak az efik bírák, mert nem volt latin neve. Ezt erősíti Ujvárynak az az abszurd állítása, hogy a fajjal „a XIX. század közepe táján skót utazók találkoztak először Afrikában” és figyelték, hogyan alkalmazzák (!) az efik. Visszatérve a kérdéshez, én például néhány éve Kínában bukkantam egy új légyfajra, amelyet nem én és ott „csináltam”, de még az sem, aki egy év múlva latin nevet adott neki (Periscelis chinensis), hanem az evolúció eredményeként létezhetett már a paleocénban. Természettudományi múzeumok in det anyagai, és persze kövesedett minták, népi nevek, kitüntetett felhasználási módok alkalmasak arra, hogy ma leírt fajokat azonosítsunk a múltra vonatkozóan. E kérdésre a válasz: igen.
  2. Használhatták-e az esérét afrikai boszorkányperekben? Törzsi igazságszolgáltatás céljaira bizonyosan. Amennyiben a belőle készült főzet elfogyasztása után a gyanúsított meghalt, úgy bűnös, ha ellenben kihányta, akkor ártatlan volt (Joyce, C. 1994. Earthly Goods, Little, Broiwn Co.). A Probert Enciklopédia szerint viszont, ha elfogyasztása után a megvádolt hasmenést kapott, bűnösnek nyilváníttatott, ha ellenben kihányta, ártatlannak. Mások szerint Afrikában boszorkányok és megszállottak leleplezésére szolgált, ha a babot megrágták és kihányták, a gyanú beigazolódott, ha egészben nyelték le és a „viselkedésük” nem változott (talán meg is úszták), akkor viszont ártatlannak minősültek (Dept. Physiol. Pharmacol, Des Moines Univ., Iowa – www.dsmu. edu/pharmacology/updrug/drugtable). E kérdésre a válasz: igen.
  3. Átkerülhetett-e az eséré a XIX. század közepe előtt Európába? Portugál hajósok (Diego Gomez 1461–1462, Diogo Căo 1482–1486, Bartolomeu Diaz 1497–1498) jártak erre és változtatták portugál gyarmattá az edo (= bini; kwa nyelvcsoport) törzs által alapított Benini Királyságot (II. Joăo portugál uralkodónak 1486-ban jelentették), amelyen később holland telepesekkel osztoztak. A Guineai-öbölben a XVI–XIX. század között rabszolgatelepek működtek, és az európai rabszolga-kereskedők kedvelt gyűjtőterülete volt. Talán az sem véletlen, hogy a kalabárbabot Indiába (Nyugat-Afrika partjai mentén a hajók odatartottak – lásd Goa) és Brazíliába (ez idő tájt a portugál Pedro Álvares Cabral fedezte fel, aki a Guineai-öbölben is megfordult) behurcolták. Sir Francis Drake száz évvel később, 1580-ban ért ide. Calabar az angol befolyás erősödésével az efikkel (kwa nyelvcsoport) szomszédos ekoi (bantu nyelvcsoport) törzs segítségével 1897-ben vált brit gyarmattá. Az ekoik magukat a kalabári terület első telepeseinek tekintették, míg a többieket betolakodóknak, és kizárólagos jogot formáltak az értékesítésére. Jelentős természetgyógyász- és gyógynövényismerettel (!) rendelkeztek. A növényi eredetű csereforgalomban (pálmaolaj, faanyag, jamgyökér, kávé, később már a Dél-Amerikából odatelepített manióka, gumifa, kakaó, a Dél-Ázsiából származó bors és tarógyökér stb.) a kereskedők és a XVI. századtól érkező misszionáriusok (!) gyűjthettek-e és küldhettek-e haza a terület nevezetességéből, az „istenítéletbabból”? Liverpooli történet, hogy 64 iskolás gyerek került kórházba, akik az Afrikából érkező hajó szemetével kidobott kalabárbabot megették (Clarke, J. H. 2000. A dictionary of practical materia medica. Médi-T). Tehát volt, akinek eszébe jutott az eséré magját hajóra vinni. A XIX. századi „skót utazók” előtt bizony igen sokan találkoztak e növénnyel és a terület – természeti kincseivel együtt – sem volt a világ elől elzárva. E kérdésre a válaszom: igen.
  4. Használhatta-e a katolikus inkvizíció Európában a kalabárbabot? Az eretnekek szervezett felkutatását 1231-ben IX. Gergely pápa intézményesítette (a Domonkos-rendre bízta), és IV. Ince pápa 1252-ben engedélyezte a kínvallatást. A portugálok a XV. században élen jártak a vallási türelmetlenségben. 1497-ben törvény tiltotta be náluk az iszlám és a zsidó vallást. Írásos emlékeink szerint hosszabb-rövidebb megszakításokkal a főként arabokat és zsidókat üldöző, különösen kegyetlen spanyol inkvizíció 1834-ig tartott. Knoll (Gyógyszertan, Medicina Kiadó, 1983) szerint a fizosztigmint 1864-ben vonták ki tiszta formában, míg ehhez tartozó állítás, hogy a növény a tudományos (!) érdeklődés középpontjába akkor került, amikor 1846-ban az edinburghi botanikus kertbe telepítették. Európába kerülésére – kb. 350 év állt rendelkezésre –, így a kérdéses felhasználás megtörténhetett. Mindazonáltal sem Elődi Pál, sem én nem európai boszorkányperekről írtuk, ezt Ujváry a cáfolatában tette hozzá. A nyitva maradt kérdésre a magyarázat valószínűleg portugál/spanyol nyelvű vallási tárgyú könyvekben lehet (vagy talán A. F. C. Ryder [1969] Benin and the Europeans, 1485–1897 című könyvében, amely nem áll rendelkezésemre).

 

Cikkemben viszont két valóban jelentős hiba van, amely akkor került bele, amikor a lap rajzolója az ábrát átszerkesztette:

- A képletekben a kén (S) kettős kötése nem az oxigénhez (O), hanem a foszforhoz (P) csatlakozik;

- a 427-es oldalon található kép nem „A tüzet fogott felborult kamion”, hanem „Tüzet fogott növényvédő szerek (ANAVERSA)”.

Végül Ujváry állításaitól eltérően az efik nem kalabári, hanem az ibibio törzsek közül való. Kalabár területet jelöl, ahol több népcsoport élt, s amely a Calabar-folyó melletti településre is vonatkozik, s ahová a XVII. században az efik harcosok vándoroltak, majd a XX. században elhagyták azt. A Calabar nevet a XV. században portugál hajósok adták a biafrai parton található több folyó betorkollásánál levő, kikötésre alkalmas öbölnek (cala portugálul kis öböl), amely az eséré endemikus előfordulási területe. Több okból is kétlem, hogy az esérét XIX. századi skót utazók jegyezték volna le ebben a betűrendi formában (arrafelé ordeal-bean, chop nut, calabar bean, sőt faba calabarica), s a szó efik-ibibio eredete is gyanús. Egyébként a skót Hugh Clapperton és az angol Richard Lander közös expedíciója 1825–1828 között járt a Niger torkolatánál, de Clapperton 1827-ben az expedíció befejezése előtt meghalt; Lander második útján 1830–1832 között fejezte be a környék feltérképezését, s akkor a biafrai partokról indult. Az utolsó mondatban a két klórozott szénhidrogén közül a toxaphene (ennek indok nélküli – ugyanis márkanév – magyarra erőszakolt változata a „toxafén”) International Organisation for Standardization által elfogadott, betű szerint helyes neve camphechlor. 

(ET verzió)