Élet és Irodalom, 2011. január 21, 55 (3): 9.

 
Darvas Béla[i]
 
Összeomlás előtt
(tudománypolitikai szappanopera)
 
            Levettem a polcról azt a könyvet, amit még Tarnói Gizella szerkesztett,[ii] s amely máig az egyetlen, amely igyekszik e területen eligazítani. A kötetben az ÉS ECO rovatában megjelent huszonnyolc írás sorakozik. Most, hogy az MTA elnökének rádióinterjúját hallgattam, ismét beleolvasok némelyik írásba.[iii] Írjam, hogy az itt olvasható diagnózis ma is helytálló, csak a beteg tartalékai fogytak el időközben? A tudományfinanszírozás visszásságait 1996-ban sem tudtam szó nélkül hagyni. Akkori írásom címe „Lopakodó leépülés” volt,[iv] s ez a mai már inkább vágtázó, mint errefelé a halottkémek. Időközben ugyan a K+F alapok, a bizottságok és a szereplők nevei változtak, de lényegét tekintve minden maradt a régiben. „Járna, de nem jut” – hallom az egyik oldalon. „Kis pénz, kis foci” – az elnyelt válasz, s polírozzuk az utóbbi húsz évben hétpettyesre pingált muraközit. Ilyen színű festékek voltak raktáron. Ma e területen, az elit mentéséről, állami csodacsatár-gondozásról hallok, de a gyakorlatban gyógymasszőrök és illuzionisták kerestetnek, sőt szinte másból sem áll már a menedzsment. Eközben eminens diák jön, körülnéz és távozik, az autista marad. Egy egész kutatói nemzedék haladt már túl pályának csúcsán ebben a kiritkuló térben, nullára leírt műszereken hangicsálva. Örökös ígéretté lett (már aki), vagy távozott. Ma visszaszívnák (sic!) ezt az utóbbit. Elméletileg. Megszemélyesítve viszont könnyen zavarba esünk, mint Szabó Csaba esetében történt, mert a kiválóságoknak igényeik is vannak és nevén nevezik, amit látnak. Például hamar rájönnek arra, hogy nálunk csak szellemi parkolóházak épülnek. 50-60%-os költségvetési hiányhoz illők, ezért hát szabadtériek és rövid idő után gazdátlanok. Az itt elhelyezett járműnek így hamar csak a rozsdásodó alváza marad. Nem érzékelek semmiféle kutatói életpályamodellt, csak az évek túlélésére kifejlesztett, változatos etikájú érdekszövetségeket és a PhD után el innen, de szaporán kezdetű refréneket. Szeretnék persze ennél az évek során szerzett tapasztalatokra támaszkodó véleményemnél sokkal pozitívabb lenni. Minden nap újraszületően optimista vagyok, teszek hát egy ismételt kört, ha már az MTA elnöke egy év várakoztatás után beszámolhatott az Országgyűlésnek.
 
Program és támogatás[v]
Magyarországon a munkavállalók 0,5%-a tudományos tevékenységet végez, míg az Európai Unióban ez a szám 1%, Finnországban pedig 2% – hangzott el Pálinkás József 2010-es parlamenti beszámolójában, amelyet 2009 őszén készített el a 2007-2008-as évekről. Kell ilyen fokú állami érdeklődéshez kommentár?
Túl az MTA kutatóintézeteinek krónikus, kb. 50%-os költségvetési hiányán – illetve azzal összefüggésben – a műszerek jellemzője a könyv szerinti értékük 20%-a. Van, aki szerint ez is túlzás. Szóval ne színezzük újra: „megkímélt” állapotában lepukkant az, amiről gondolkodunk. A felsőoktatási intézmények kutatási eredménye – az MTA elnöke szerint – néhány egyetem teljesítményéhez fűződik. Sőt, e helyeken is az MTA kihelyezett kutatócsoportjai a színvonal garanciái. A fejlesztés és innováció viszont harmatos. Egy gyöngén teljesítő gazdaságban – amelynek gyomorkorgását diagnosztizálták nem is olyan régen dübörgésnek – ez logikus következmény. Ha tehát létrejön is valami, ahhoz nincs fogadóképes gazdasági környezet. Lefelé tartó spirálon száguld ez az archaikus szellemvasút.
Az új Széchenyi-terv vitairata úgy fogalmazott, hogy az ország K+F ráfordítása az évtized közepére érje le a GDP 1,5%-át. Ez csak úgy valósítható meg, hogy évi 0,1%-os növelést hajtunk végre – írja az MTA elnöke.[vi] Mindez már a 2011-es költségvetésben sem jelenhet meg. Ehhez vagyunk szokva. Évtizedek óta kormányok jönnek, kormányok mennek; „szakértőik” megvizsgálnak, belátnak, lelkesednek, ígérnek, majd széttárják a karjukat. Elfogyott, másra kell.
Mit ünnepelhet hát a hazai tudományirányítás, amibe én az örökkévalónak választott akadémikusok békés – amíg tiszteletdíjaikról nem beszélünk – közösségét is beleértem?[vii] Neó (Noé leszármazottja) készülő bárkáját? Azt, hogy 2009-ben elindították a „Lendület program”-ot, amely szerint hét (!) 35-45 éves kutató (matematikus, fizikus, kémikus, orvos) vehette át a kiemelt kutatástámogatásról szóló dokumentumot.[viii] Az MTA erre 2010-ben 300 millió forintot szánt és öt éven át támogatja a nyertest. Mindehhez három hazai cég további 13 millió forint támogatást kínált fel. A múltbéli érdemek honorálására fordított tiszteletdíjak 17%-át tesszük a rulett „Jövő” nevű mezejére. Jöhet az özönvíz?
 
Pályázati piac
A K+F piacnak is nevezhető pályázati rendszer (OTKA, NKTH) legnagyobb fonáksága, hogy a pályázatokat bonyolító adminisztrátorok és a hivatásos pályázatírók száma meghaladja az akadémiai kutatóhálózat kutatóinak számát – küldi az éterbe az MTA elnöke.iii Vártam rá, hogy egyszer eljön majd egy tisztségviselő, aki ezt kimondja. Ekkor ugyanis már szalonképes lehet az állításom, hogy a költségvetési hiányt pótló „pályázati rendszerek” tevékenysége úgy bürokratizált, hogy közben érdemi tartalmát vesztő. A bekért töménytelen adatban elvész a szakmai ötletünk és a megvalósíthatóság konkrét terve sem jelenik meg. Zavarban is van a jóságos bíráló, amikor a mozaikot neki kell összerakni és a hiányzó darabokat odaképzelni. A jelenlegi pályázati rendszer az erőtartalékok végső vámszedője. A javakorabeli kutató labormunka helyett pályázatot, rész- és zárójelentést, gyorsan-gyorsan kéziratot ír; szak- és PhD-dolgozatot javít; egyetemeken, doktori iskolákban előad; ugyanezekben a mókuskerekekben tekerő kollegáinak pályázatait és cikkeit bírálja; különböző felhatalmazású és jogkörű bizottságokban ücsörög mint Buddha2010, azaz napi szinten műveli a játéksarki csoda műfajait. Szivárvány persze sehol sem feszül. Van, aki pályázatírókat alkalmaz, akik tudják, mely irodának mi a gyöngéje, és személyre szólóan gyártják a smoncát. „A legkülönbözőbb szakértők és tanácsadók írnak – jó pénzért – hangzatos, »EU-konform« halandzsákat, félrevezetve a tudomány belső működési mechanizmusát nem kellően ismerő, a választásokon a tudománypolitikai döntésekre is felhatalmazást adó embereket és magukat a döntéshozókat is.”v – írja Pálinkás József. Eladó az egész tudomány – értelmezek át egy áriát, de van egyáltalán vevő?
Az Országos Tudományos és Kutatási Alapot (OTKA) 1986-ban hozta létre az Magyar Tudományos Akadémia (MTA), azzal a céllal, hogy kiegészítő támogatást adjon az alapkutatásokhoz. 1991-ben az OTKA levált az MTA-ról és önállósult. A jelenlegi 5,4 milliárd forintos keretből a legkiválóbb kutatókat sem lehet támogatni – tájékoztatta a képviselőket az MTA elnöke.iv Valóban ez az összeg 2002 táján közelítette a 6,8 milliárd forintot, és ez 2008-ra 5,4 milliárdra mérséklődött.[ix] A támogatáscsökkenés reálértékben még nagyobb. Az OTKA részesedése a GDP-ből a 2002-es 0,4%-ról 2008-ra 0,2%-ra apadt. Mi az, amit az OTKA kutatástámogatása felvállal? Nos, az „kíváncsiság vezérelt” alapkutatások támogatása. A kiírt pályázatokhoz az OTKA nem rendel prioritásokat. Eredeti kutatási ötletekből felfedezéseket vár, majd teljesítményként azok rangos folyóiratokban való megjelentetését kéri számon. Kérdés viszont, hogy a hazai gazdaságnak rengeteg impakt faktorra (elvileg a folyóirat, s így az abban megjelent közlemények átlagos szakmai súlyát mutatni hivatott mérőszám) van-e szüksége, vagy tevékenységét fellendítő hasznosítható ötletekre. Lépjünk ezen túl, hiszen ezt illetően az a lényegi kérdés, hogy kinek a „kíváncsiságát” érdemes támogatni?
2008-2010 között a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) egy elegáns gesztussal évi 2 milliárd forintot átadott az OTKA-nak.[x] 2008-tól tehát NKTH-OTKA közös Alapkutatási Program is meghirdetésre került. Az egyik állami zsebben lévő pénzt, amelyet részben a gazdasági társaságok fizettek be, átcsurgatták a kezelők a másikba. Vajon milyen reménnyel? Az alapkutatások hasznosítható eredménye is várható, s ez már a felfedező szakaszban támogatandó? Az MTA elnöke viszont arról ír, hogy el kell világosan választani egymástól a K+F+I pályázatokat kezelő rendszereket.v Ezzel is egyet lehet érteni, bár ekkor e három működését koordinálni kell valakiknek. Erre is akadt már ötlet (lásd alább), de az én tapasztalatom mégis az, hogy minél összetettebb egy elosztási rendszer, annál tehetetlenebb annak működése, s minél magasabb pozícióban ül valaki egy csúcsbizottságban – idő hiányában –, annál alkalmatlanabb a konkrét döntésekre. Marad tehát a végső döntést hozó helyett az ügyintézőinek felkészültsége és a kézi irányítás. Egyáltalán bizonyos, hogy el kell választani az egymásra épülő K+F+I pályázatokat működtető adminisztrációkat, s ezzel a pályázói ügyeskedésnek teret adni (az éber pályázó ugyanazt a kissé elragozott pályázatát benyújtja mindenütt, ahol teheti), bizottságokat sokszorozni, vagy éppen ellenkezőleg egy közös kiszolgálású, de jól megfogalmazott célok szerinti pályázat-kiírási rendszert (vö. állami megrendelés) kell működtetni? Én a magam részéről egy ilyen szerkezetben szívesen látnám újra Pungor Ernő ötletét, amikor a rendszerváltás utáni első OMFB kiíráshoz csak jeligés pályázatok érkezhettek, ezzel is megnehezítve az ún. „kapcsolati tőke” érvényesülését.
A legnagyobb pályázati rendszer, az NKTH 2004-ben alakult, és a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) irányítása alatt működik. Célja a K+F+I teljes vertikumának támogatása. Mindennek finanszírozására a kormány létrehozta a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapot, amelyet az NKTH kezel, s amelyet hamarosan másként hívnak majd. Ebbe az alapba a kisvállalatok kivételével minden gazdasági társaság köteles forgalmának legalább 0,25%-át járulékként befizetni. Az állami költségvetés ezen összeggel egyenértékű hozzájárulást juttat az Alapba. 2008-ban az Alap összes forrása 56 milliárd forint volt.[xi] Az NKTH tehát kb. tízszer nagyobb összeggel gazdálkodik, mint az OTKA. Az NKTH pályázataiban már megjelennek a prioritások, sőt egyértelműen vállalkozásélénkítő pályázatok is kiírásra kerülnek, ahol a szakmai tartalom súlya abszurd módon másodlagos. Az NKTH pályázati formáira jellemző az önrész megkövetelése.
 
Prioritások és gondozóik
Milyen prioritásokról van szó, azaz ki legyen a kedvezményezett? A világ vagy az EU K+F hívószavait visszhangozzuk, esetleg a hazai szükségletnek megfelelő nemzetieket részesítsük előnyben? Az EU pályázati rendszereiben nem elégséges a nemzetközi prioritások megjelenése? Ezeket idehaza ismételni kell? Alkalmazható a világ K+F prioritási szerkezete a hazai intézeteink állapotában? Át kell vállalnunk a nemzetközi kockázati tőke szerepét a termékfejlesztési területeken úgy, hogy azokat állami prioritásra jelöljük? Számol az állam a K+F-be fektetett pénzek megtérülésével? Esetleg kiadáskor leírja ezt az összeget, mint gazdasági vesztességet és ezért is fordul el szorult helyzetében a kutatástámogatástól a legelsők között? Tipikusan ilyen példának látszanak a hazai géntechnológiai úton módosított (GM) növényekre költött állami támogatások, amelyek félkész eredményeit a készültségi fok egy stációjában el kell majd olcsón adni a nemzetközi vállalatoknak, ha ezek az eredmények egyáltalán érdeklik őket. A hazai tőkeerő ugyanis egy ilyen GM-fajtacsoport nemzetközi piacra juttatásához aligha elégséges. Nem az együttműködéssel van azonban a baj, hanem az állami K+F befektetés megtérülésével. „A szinte semmiből »új« területeken gyors sikert ígérő fantasztákat pedig távol kell tartani a finanszírozási döntésektől.”v – olvasom az MTA elnökétől. De hol is jelennek meg vajon a közhasznú kutatásokkal kapcsolatos kivételezések, amelyeknél az önrész biztosítása is kérdéses, hiszen pl. tőkeerős környezetvédelmi vállalkozók nincsenek.
A nagy kutatási alapok létrejöttével a tárcáknál lévő kutatási pénzek is a közös kalapba kerültek. Így e tárcák sajátos igényei háttérbe szorultak. Különösen vonatkozik ez a mezőgazdasági kutatásokra. Nagy problémát jelenthet a gyakorlati problémákon dolgozó K+F intézetekkel rendelkező tárcáknál a pénzügyi egyensúly megtartása, hiszen ezek némelyikében a költségvetési hiány a 60%-ot is elérheti. Ennek majdnem áldozatává vált a hazai fajtakincs, amelyben évszázadok magyar nemesítőinek munkáját veszítettük majdnem el.
Az Országgyűlés 2007 nyarán Kutatási és Innovációs Eseti Bizottságot hozott létre, amelynek Pálinkás József (az MTA jelenlegi elnöke) is tagja volt. Ángyán József (ma a VM parlamenti államtitkára) egy írásában ennek kapcsán az alábbi kérdéseket fogalmazta meg: „Ki és milyen szempontok szerint határozza meg Magyarországon a kutatási főirányokat? Mik a kutatásra rendelkezésre álló források elosztásának szempontjai, és ki dönti el ezeket? Van-e egyáltalán, és ha van, milyen a kapcsolat a nemzeti fejlesztési célkitűzések, stratégiai irányok és a K+F prioritások, támogatási területek között? Hogyan biztosítható, hogy a közpénzeket a köz számára hasznos teljesítményeket adó kutatásokra és olyan területek finanszírozására fordítsuk, amelyek bár nem tartoznak a piaci verseny kategóriájába, ám a közös célok megvalósításához múlhatatlanul szüksége van a köznek ezekre a teljesítményekre?” – én azt gondolom, hogy ez máig megválaszolatlan kérdéscsokor, amely elől nem lehet kitérni.[xii]
Az MTA a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz (KIM), a felsőoktatás a Nemzeti Erőforrás Minisztériumhoz (NEM), az innovációval kapcsolatos pályázatok az NKTH-n keresztül a NGM-hez, az Innovációs Alap pedig a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz (NFM) tartozik. Az MTA elnöke azt javasolja, hogy Navracsics Tibor (KIM) vezetésével jöjjön létre egy olyan testület – tudománypolitikai tanács, kollégium –, amelyben a NEM (OTKA), a NGM (NKTH) és a NFM (Innovációs Alap) vezetője mellett az MTA képviselője is helyet kapna.[xiii] Ez tehát a pályázati forrás képviselete, de valójában nem a „szomjasok” igényeit kellene végre összegyűjteni? Ki teszi az asztalra a hazai gazdaság igényeit? Várom, hogy a még gazdaságilag működő tárcák (pl. Vidékfejlesztési Minisztérium) bejelentsék az igényüket a tudománypolitikai tanácsban való részvételükre, s így az összegyűjtheti a valóságos állami megrendeléseket.
Kellene egy döntésképes csapat, amely úgy kér (és kap!) ezen a területen támogatást, hogy személyes felelősséggel ígér és teljesít a közhaszon szolgálatában. Kellenének miniszteriális csapatok, akik az állami megrendeléseket meg tudják fogalmazni. Nem állítom, hogy ennek a teljesítése egyszerű. Sőt.
 
Jegyzetek:


[i] a szerző c. egyetemi tanár, az OTKA Bizottságban a VM képviselője
[ii] Tarnói G. szerk. (1997) K+F – Gondolatok a kutatásról, fejlesztésről, innovációról. Irodalom Kft., Budapest
[iii] Mong A. – Interjú Pálinkás Józseffel (2010) – MR1, 180 perc; november 18.
[v] Pálinkás J. (2010) – Az Országháza jegyzőkönyve, október 5; http://www.orszaghaz.com/dr-palinkas-jozsef-expoze/):
[vi] Pálinkás J. (2010) Magyar Nemzet, szeptember 27. – http://www.mno.hu/portal/738827
[vii] Hargitai M. (2009) Népszabadság, május 7 „A 250 rendes tag fejenként havi 455 ezer forintnyi tiszteletdíjat kap, a levelező tagok 354 ezer forinthoz jutnak (mindkét összeg bruttóban értendő), a két csoport együttesen idén 1,787 milliárd forintjába kerül az adófizetőknek.” – http://www.nol.hu/lap/mo/lap-20090507-20090507_korai-26
[ix] OTKA (2001-2008) Kormánybeszámolók; http://www.otka.hu/index.php?akt_menu=88
[xi] NKTH (2004-2007) Kormánybeszámolók; http://www.nkth.gov.hu/hivatal/beszamolok
[xii] Ángyán J. (2007) GMO-Kerekasztal füzetek 14; http://www.bdarvas.hu/gmo/idn2014
 
kézirati változat
 
 
***
 
 
Élet és Irodalom, 2011. február 4, 55 (5): 2.
 
Darvas Béla
 
Százalék – ezrelék
 
Az abszolút értékek előző mondatban való helytállósága mellett nagyságrendi hiba csúszott az „Összeomlás előtt” (ÉS, 2011. január 21) című írásom egy mondatába, amely az OTKA 2008-as kormánybeszámolójának egy ábráján alapult. A mondatomnak az ábra szerint helyesen így kellett volna hangzania: „Az OTKA részesedése a GDP-ből a 2002-es 0,4 ezrelékről 2008-ra 0,2 ezrelékre apadt.” Az ország GDP-je az IMF adatára szerint 2008-ban 31 ezer milliárd forint volt. Ehhez viszonyítva az OTKA költségvetési támogatása csak 5,4 milliárd. Elnézést kérek az engem figyelmeztető Bagyinka Csabán (MTA SzBK) túlmenően azoktól is, akik a korábbi mondat alapján tájékozódtak.
 
kézirati változat