Darvas B. (1997): A víz hígítása. Élet és Irodalom, május 2; 41 (18): 3.
Darvas Béla


A víz hígítása


           Nem gondolom azt, hogy megkülönböztetett tagja lettem volna az utóbbi, mondjuk húsz év magyar társadalmának. Igaz, én csak ebben a távlatban tudok megbízhatóan véleményt formálni. Ma – mint az alábbi eset is mutatja majd – kellő zavarba is hoz, ha megpróbálkoznak a részrehajlással. Kutató vagyok. E két szavas mondat érzelemmentes, nem sugall többet, mint az egyszerű ténymegállapítást, hogy két szemem, egy orrom van és időnként kézfejenként öt ujjal matatok – hasonló zajokat keltve, mint az egerek a nyári konyha padlásának kiteregetett diói között – a komputer billentyűzetén. Egyesek szemében azonban mintha rendhagyó személyiségem lenne, amely néhány centiméterre a föld felett lebegve valószerűtlen dolgokért lelkesül. Mások szerint viszont megbocsáthatatlan bűn, hogy időnként emberszabásúnak látszom azaz, hogy hétköznapi dolgok felfogására használom az érzékszerveimet. Igaz, hogy az átlagosnál szenvedélyesebben vetem bele magam azokba a dolgokba, amelyek felkeltik az érdeklődésemet és eközben hajlamos vagyok elfelejtkezni arról – amire utólag azért mindig rájövök –, hogy nekem is fizetnem kell azon a bizonyos közös piacon. Hosszú ideig hittem abban, hogy nem lesznek olyanok, akik visszaélnek ezzel. Nem ez volt az első alapvető tévedésem. Ennek ellenére jól alszom. Nem kínoznak vágyálmok és ha külföldön dolgozom akaratlanul is megtakarítok. Na nem azért, mert bőröndben kihurcolt konzervremekléseken élek (a sereg óta kerülöm őket, mint a fogzománc-repesztően savas C-nápolyit is), hanem mert nem szoktam hozzá semmihez, ami drága. Kis fogyasztású, takarékos modell vagyok. Mai mérce szerint saját, vélhető érdekeim ellen formálódtam és így igen furcsán is hatok ezen a wow utánérzésére hangolt helyen és korban. Mostanában azt is észrevehetem, hogy a szellemi fogyatékosok is gyengeelméjűnek néznek, hogy morális gátlások miatt nem jut eszembe adót csalni, lejmolni, lobbizni, lenyúlni, riszálni és még egy sereg felkapott dolog sem. Vannak persze olyan látók is, akik számára – micsoda pech – mindig a leárazott akciófilmek hősei jelennek meg a varázsgömbben. Ők például azt vélik látni, hogy tömjénfüstös elefántcsonttoronyban élek. Igaz, szagoltam már – kisfiúként, Karachi nagyapám hatalmas kezébe kapaszkodva – tömjénfüstöt a görögkeleti katolikus templomban. Azt hiszem allergiás vagyok rá. A tömjénezés, amely a társadalom tiszteleteként borítana el, ugye szóba se jött mióta élek. Milyen balszerencse, különben szedhetném az istenesen lassító anti-hisztaminokat és erre az írásra sem került volna sor. Toronyban nem rendezkednék be szívesen, enyhe tériszony kínoz (körfolyosós házban sem laknék örömest) és hát elefántcsontot is – nem kevés idegenkedéssel – csak annyit láttam, ami egy medálra való. Bizalmatlan ellenzőim – mint a pénz sorsát elrendező Politikusok (bizonyos, hogy boldoggá avatnak majd közülük néhányat) – szerint sípoló, fogdosástól elkoszolódott gumimacira emlékeztet a Téma, aminél éppen elkattantam. Bátortalan támogatóim – mint a tiszteletreméltó, de elfoglaltságukban laborfeledő Bizottsági Tagok – szerint viszont az agyelszívás felismerhető alanya vagyok, afféle szippantásra szakosodott, tünékeny szürkeállomány. Félénk támogatóimnak mostanában annyi támogatást sikerül kiharcolniuk, amennyi bizottsági tevékenységük megújítására éppen csak elegendő. Én meg – eretnek-gyanúsan – most is Spiegelmann doktor (Klein Gy. Gondolat Kiadó, 1994) gondolatán töprengek: „Ha A ma nem fedez fel valamit, majd felfedezi B holnap”. Tudásunk bővülése prognosztizálható. Az egyetemleges emberi tudás házának építésében a ma tudósai egy-egy lépcsőt építenek, amihez a már megépítetteket másszák. Világos, hogy a lépcsőház arra vezet – ebben az organikus formájú házban –, ahol az építők laknak. Természetesen a szuterénban, a sufniban és a házon kívül is van emberi élet, meg persze malária, kolera, lepra, tüdőbaj, tífusz, éhínség és DDT-gyárak. A tudományban – ellenzőim messianisztikus hitével kontrasztban – „Csak a sarlatán kreatív, aki megidéz egy olyan világot, ami valójában nem létezik”. A 80-as évek elején például egy ilyen agronómusnak kémikus – kémikusnak biológus azt sugallta az azonnali innovációról merengő agrártárcának, hogyha a kalászosok szárát hormonhatású vegyszerrel törpítjük, akkor a növény az eredendő fluidumát a kalász képzésére fogja használni. Az így elburjánzó rekordterméstől aztán, majd a keleti Nagy Testvér is direkte lemegy hídba, csak a növényeknek legyen egy csipetnyi logikai készsége. Lásd többek között a Paradicsomban is, ahol a búzának csak kalásza volt. Kiűzetésünkkor törölte róla a Mindenható – egy hanyag kézmozdulattal – a generatív részeket – létrehozva a szárat –, hogy csökkentse a rosszra csábító szabadidő arányát a munkára fordítotthoz viszonyítva. Az inspiráció ámbra illatú bódulatában a megvilágosultak, rögtön át is ugrották a kutatás nyűgös fázisait és ismétlés nélküli nagyparcellás kutakodásba kezdtek. Országos méretű – pukkadásra predesztinált – lufit fújtak belőle és nyilvánosan várták a szigorúan bizalmas csodát. Csupán a búza, a rozs és az árpa nem volt a muriba beavatva; csoda hát, ha mit sem értve – a kesze-kusza szabadalom ellenére – a kezelés után arányos törpére vették a formájukat? Szóval nem jött be a róluk szóló mendemonda. Nos, ignoráljuk ideig-óráig – itt a Dunánál – mit is rejt a megerőltető mélység, nézzük mit fecseg a pillanatnyi felszín.

            1997 februárjában egy szakmai konferenciát rendeztek az MTA épületében. Szünetben egy hajdani kollegámmal megyünk le a Tudósklubnak nevezett helyiségbe. Ő mindenképpen koccintani akar, ha már egy év után újra találkoztunk, amihez ugye valami alkohol tartalmú folyadék is dukál. Nem lelkesedem az ötletért, az alkohol előadásokkal keverten igen hitvány elegy. Azt találom mondani – mérsékelve a várható következményt –, a szemét ránk szegző, szigorú hölgynek, hogy akkor én egy fröccsöt innék. Na azt azért mégse – mondja ingerülten – Mit képzelnek? Ez itt a Tudósklub. Majdnem elsüllyedek, fröccsöt kérni a Tudósklubban, hát elment a maradék józan eszem? Úgy tetszik gondolni, hogy a fröccsnek nincs pedigréje? – kérdezem mégis. De hát ide idős akadémikusok járnak, ezért nem is nagyon tartunk alkoholt... – magyarázza a kiakadt népművelő – Mit akarnak, ők teáznak? Nem várhatja el tőlem, hogy tudjam mi a különbség a kisfröccs, hosszú lépés, házmester... Minek képzelem magam vándorköszörűsnek vagy drótos-tótnak? A múlt évben vettem egy karton dobozos sört és amikor az elsőt rendelték kiderült már mindegyik doboz üres, mert megitták a takarítók... – tódítja a hitében is megcsalatott néne. Akivel vagyok az szerencsére gyakorlott konfliktuskezelő. Tíz percig fárasztja csuklóból a büfé elnyűhetetlennek tűnő nagyasszonyát – mint bálnavadász a kecskebékát –, aki végül elgyengülve felajánlja, hogy vehetünk ásványvizet a borhoz, miközben azért lazán kiátkozza a fröccs-fogyasztókat. Hm. Tényleg ritka rosszul hangzik – fröccs – már-már anyázás gyanús. Hogy a fenébe szabadultam be ide, bizonytalanná válok abban is, hogy van fél-cédulám. Persze ma már nem is tudom mondjam-e vagy eltagadjam. Azt suttogják, hogy a korábban tudományos minősítésnek nem számító egyetemi doktori címet tucat-számra minősíti át egyik-másik egyetem Doctor of Philosophy fokozatra, mivel így a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) kutatásra és fejlesztésre normatíva szerint osztogatott részéből több jut majd neki. A kültelki Padrino-k által kézműves módszerekkel végzett káder-gyártást tehát lelépte a nagyüzemi fröccsöntött változat.

           Mielőtt még elfelejteném, már majdnem konszolidáltak bennünket (Népszabadság, 1997. április 8), pontosabban a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóhálózatát. Tetszik emlékezni, az MTA 600 milliót kapott a Pénzügy Minisztériumtól (PM), hogy átalakuljon, feltételéül egy jövőbeli barátságosabb költségvetési elbírálásnak. Végigéltem már ugyanezt az 1984-es Angliában. Ott is totális vereséget szenvedett az akkor méltán világhírű brit alapkutatás. Az Iron lady bizottságainak nevét ma imába foglalja sok, az USA-ba kivándorolt kutató. Nálunk MTA Bizottságok jöttek és mentek. Intézetigazgatók feszültek fel a tizenöt percre, amelyet meghallgatásukra érdemesítettek. Fogalmazványok és állásfoglalások születtek. Végül az ún. Kilencek (kvázi az MTA csúcsvezetői), a Kutatóintézetek Tanácsa elé kerülő előterjesztést készítettek, amelyben az elnök úr szerinti "...szovjet rendszer ipari céljaihoz méretezett és bizonyos, régvolt személyi feltételekhez igazított..." kutatóhálózatot átgyúrták. A 40-es években utoljára végzett fényesítgetést követő hosszú pauza után az újra álmodott Vasököl áramvonalasított változata – szigorúan az igen tisztelt adófizetők érdekeire koncentrálva – sújtott le ismét. Szinte a teljes kutatóhálózatra vonatkozó leépítésről (vélhetően a kisegítő személyzetről van szó, amely vitathatatlanul a nyugat európai intézetekhez viszonyítva túlméretezett), összevonásokról és közös üzemeltetés (MKM) terveiről olvashattunk; kerül amibe kerül (mondjuk rövid távon többe; reményeinkről most inkább egy szót se), lesz ami lesz (bizony újra kellene gondolni a mindkét oldalról fanyalgással fogadott kutatóegyetemek megvalósíthatóságát). Remélhetőleg a kutatóhálózat után az MTA adminisztrációjának optimalizálására is sor kerül majd, ahogyan Glatz elnök úr azt megígérte. Ambivalens érzéseim ellenére belátom, hogy valahogyan el kell indulni. Ha valaki például a Kilencek szerint felesleges az MTA-nak és vice versa, akkor megvizsgálják (ha a Kincstár gondolatait nem tereli el éppen valami más és pillanatnyi szabadkapacitásában végre bűt vagy bát mond) mit vihetnek magukkal a batyuban. Ezt viszont nem próbálom elképzelni, megérdemlek ennyi kíméletet. Folyamatos gazdasági (PM által gondozott alapellátás-hiány) és morális (minősítési és pályázati rendszerek csontritkulása) presszúra alól külföldre, más munkahelyre vagy nyugdíjba menekülők miatt korábban már félig-meddig kivérzett intézetek bezárásáról határoztak? Erre mondta volna a zulu természetgyógyász "A nagy fehér doktor tévedett. Ezt nem kell levágni. Ez magától le fog esni"? Megváltó eutanázia. Én, mint az élettudományokban érdekelt – tudatták velem – kedvezményezettje vagyok a konszolidációnak. Ezt persze a biológiai és nem az agrártudományi területre kell érteni. A zsigereimben érzem azért, hogy csak némi haladékot kaptam. A Viszonylagos Rend megingását lavina szokta követni az instabil környezetekben. A Rimbaud-i vak tócsában ilyen feliratú vitorlák dagadnak: Miért pontosan nálunk kutatnák ezt? Kell-e nekünk ilyen kutatókat képezni? Kell-e nekünk egyáltalán ilyen és úgy általában kutatás? Kell-e nekünk egyetem, ahol kutatókat képeznek? Kell-e nekünk oktatás, amely csúcsait egyetemeken képzeli el? Kellett nekünk emberré válnunk. Ugye tévedek?

            Eltelik egy hónap és egy akadémiai doktori védés kapcsán újra a Roosevelt téri épületbe látogatok. A védés szünetében leugrom egy kávéra (o’ne fröccs), ha már az akadémia elnöke úgyis azt üzente, hogy tervei szerint egy, a köztestületi tagok számára nyilvános klubot hoz létre. A terem üres. Bent három alkalmazott beszélget. Ugye ez a jól ismert kelet-európai karakterkészlet. A kiszolgáló ablakhoz megyek és türelmesen várok a soromra. Mondandóját befejezve érkezik a már ismert vezetőnő. Egy kávét kérek – mondom immár konszolidált hangnemben. Honnan tetszett jönni? – kérdezi fürkészőn. Meglep a kérdés; nem számítottam igazoltatásra. Egy doktori védésen vagyok itt – válaszolom udvariasan. Nem tudom – int kifelé – olvasta-e, ami ott ki van írva? Odanézek, az íráson az áll, hogy itt csak az Akadémia köztestületi tagjait szolgálják ki. Rendben van – adom a tudtára – köztestületi tag vagyok. Az Akadémiáé? – hitetlenkedik a Szerv szerepét próbáló naiva. Igen – állítom fakón – tényleg nem a spalettát jöttem szerelni. Öltönyben vagyok és fehér ingben, bár kezd már a tudatomig kúszni a gyanú, hogy talán a szabással lehet valami irdatlan nagy baj. Nem nézek ki köztestületi tagnak? Hogy szoktak azok festeni, esetleg – mint King Henry VI etoni diákjainak – egyensapkájuk van? Az MTA köztestületi tagságához ugye az kell, hogy valakinek tudományos minősítése legyen, kitöltsön egy felszínesen elég hétköznapinak látszó kérdőívet és visszaküldje. Nem jár utána viszont arcképes, hologrammal dúsított igazolvány, okmánybélyegekkel csicsázott oklevél, csillagos-lobogós, koszorúval spécizett jelvény és más efféle; ergo bizonyítani sem tudnám, hogy az vagyok, aminek kiadtam magam. Atyavilág, hisz-e nékem a fröccs-fóbiás, szép kantinosné? Persze, hogy komolyabbról is beszéljek, az Akadémiai Kutatási Pályázatban az idén volt olyan, akinek azért utasították vissza a pályázatát, mert kellő indíttatás híján – ugye nem volt kötelező – nem jelentkezett MTA köztestületi tagnak, azaz nem küldte vissza a magát nélkülözhetetlenné fontoskodó Kérdőívet. Kit érdekel viszont így dokument (akkor most jeszty vagy nyet) nélkül, hogy mit ajánlgat megoldásra? Persze a jobban értesültek a még egyenlőbb köztestületi tagok neve alatt pályáznak. Őket színjátszásra találta ki a nagy Evolúció. Megható szolidaritás, ők még deklarálni is képesek, hogy ahhoz is értenek, amiről mindannyian tudjuk (talán csak a hivatalos opponensek nem; áldassék az ő szent együgyűségük), hogy dehogy! Kapcsolati körük miatt viszont a víz hígításának megoldására is kapnak pénzt. Kell a szubvenció Krahácsnak és Izécske a saját anémiás teljesítménye alapján sohasem kapná meg azt. Segíteni kell, vagy nem? Hát ő csak kitapossa a pártfogást, ha kérik, mert annak már végképpen nem tud ellenállni! Nem etikus viselkedés ugyan, de legalább provinciális. De gondoljunk egy muskátlis pillanatra a Földművelésügyi Minisztérium (FM) 1997-es K+F pályázati rendszerére (MÉÉ, 3: 256-259), amelynek meghirdetése és a pályázat leadási határideje között egyetlen várandós hét telhetett el csupán és jó eséllyel csak a tárcához tartozó intézetek pályázhattak. Lehet ezt még űberolni? A nem is olyan régen megszüntetett minisztériumi kutatási és fejlesztési alapok, amelyek az országos – versengésre alkalmat adó – Kalapba kerültek volna, hogyan újulnak ki a szaktárcáknál (lásd még az MKM pályázati rendszerei)? A miért már biztosabban megválaszolható; a Minisztériumok így pótlólagos kegy gyakorlása mellett adhatják oda az alapellátás-hiányos apparátusoknak és egyetemeknek a rezsijükből elvont, de abból véletlenül sem nyílt pályázati rendszerben még egy kört futó pénzt, amelyből aztán a kedvezményezettek jó része kutatást és fejlesztést szimulálva fizetheti ki a közüzemi számlákat.

            Az időközben figyelemre alig méltatott, jó korcsmárosné váratlanul piedesztálra emel – Maga lehetne APEH ellenőr is és akkor, ha kiszolgálom megbüntethetne hatvanezer forintra. Ezt persze dehogy is tenném, én csak egy kávéra jöttem ide; azt hittem idehaza vagyok.

(kézirati verzió)