Darvas B. (1996): A tudományos minősítés örvényei. Élet és Irodalom, szeptember 27; 40 (39): 5.
Darvas Béla



A tudományos minősítés örvényei

 

            Vajon mikor járt itt utoljára valaki, akit érdekelt ennek a helynek a rendje, aki nem csak ledobott ide valamit, amire egy akkori Valaki azt mondta: „Ez most már nem így időszerű”? Megtalálom-e még a falakon az Alapítók által itt hagyott Üzeneteket? Tényleg, az alagsorban honnan és mi szivárog? Gáz van vagy csak hamarosan lesz? A félhomályban az elemlámpám fénycsóvája motoz. Pókhálók ezek vagy száloptikák az Irodák titkos komputerei között? Szóljak a Gondnoknak? Talán most nem azt teszem? Halló! Van itt valaki?

            A környezet. Tudom, hogy a drámai előszó akár egy science fiction forgatókönyvében is lehetne, de ma itt a magyar tudományon keresztül a Science-ről akar szó esni. Ezzel Eötvös József megállapítását szeretném erősíteni, amely szerint nincs nemzeti csak nemzetközi tudomány. A „Gondolat” nem ismer határokat. Széchenyi István 1825 november 3-án ajánlotta fel egy évi jövedelmét egy magyar „Tudós Társaság” létrejöttéhez. Az Akadémia 1831-ben kezdte meg működését, s jutott el nyelvművelői feladatától a természettudományokat is integráló mai pozíciójába. Az Akadémia testülete választott tagokból (levelező és rendes) áll, s hozzájuk csatlakozik a működését segítő adminisztráció. Szakmai osztályai nagy szerepet töltenek be a hazai tudományos élet szervezésében. Kutatói intézményhálózata folyamatosan épült ki, s vállalta fel a magyarországi kutatás és oktatás világszínvonalra emelését.

            Tudományos minősítés. A Magyar Tudományos Akadémián (MTA) belül, de jól érzékelhető állami/politikai felügyelet alatt 1949 után hívták életre a Tudományos Minősítő Bizottságot (TMB), amely a tudósképzés rendszeréért volt felelős (kandidátusi és tudományok doktora fokozatok). A TMB-t 1992-ben az átmeneti állapotra vonatkozó halasztó hatályú kormányhatározattal szüntették meg. A Ph.D. fokozat az egyetemekhez, míg az MTA doktora minősítés az Magyar Tudományos Akadémia tudományos osztályainak felügyelete alá került. Kínos megfogalmaznom, de ma gyakorlatilag a „minősítés” két ösvénye is kitaposott: a./ Hosszú és fáradtságos, amelyen haladva napi munkával küzdjük le velünk született konformizmusunkat, terebélyesedő szerénytelenségünket, egyke önelégültségünket, ragályos kicsinyességünket, parttalan küldetéstudatunkat, vegytiszta irigységünket és bigott csicsatiszteletünket; egyszóval a tudatlanságunkat. Az út iránya az emberiség tudásának frontvonala, s a díj saját magunk elért minősége, amelyet mellesleg igazol egy darab – ekkor már alig fontos –, papír; b./ Rövid, kényelmes és mégis „gerinctörő”, amelyet Keresztapák hada síkosít a „Família” bábszínháza felé, s amelynek kapcsán profi gyorsaságú rokonszenv-kiváltásra, indok nélküli határozottságra, gátlástalan néger-tartásra, gyorsan átírható memóriára tehetünk szert; egyszóval alkalmassá válunk a marionett szerepére. Az irány a Padrino vagy bizalmi embereinek irodája, s a díj „Igazolás” (úgyis, mint hamis útlevél) egy soha el nem ért minőségről. Bízom benne, hogy csak egyik-másik „terület” (vigyázat nem tényleges szakterület!) munkáját jellemzi amiről írok. Két „tudományos parcellát” is ismerek (többé-kevésbé), s csak az egyikre vonatkozik az, amiről ez az írás szól. Fel kellene adnom a hadakozást, ha azt hinném már a metasztázis fázisában van amiről írok. Persze e hitemet nem erősíti, hogy voltak tanáraim, akik soha nem adtak be minősítési kérelmet, mert találkoztak már tetten érthető „minősítettekkel”. Igen régi hagyománya van annak is, hogy valaki nem fogadta el az akadémikusi megválasztását (pl. Herman Ottó) és voltak már olyanok is, akik jöttek, láttak és visszaadták a Címet, miközben azt mondták: „Nem kell a plecsni.”. Mi volt ilyen taszító vagy ilyen gyorsan beláthatóan reménytelen?

            Gyanítom, hogy egyesek szerint különös lélek lehetek. A Kutatótól a Pepita regények olvasótábora megköveteli, hogy legyen ügyefogyott, a végletekig szerény, a közéletet illetően passzív, a kutatott területet kivéve ne lásson túl az orra hegyénél, esetleg vigyen haza idegen gyereket az óvodából, s csak odahaza mondja a rámeredő feleségének: „Hát ezért bömbölt akkor egész úton.” Nem ilyenek vagyunk. Kedves politizáló hölgyek és urak (persze, ha akadnak egyáltalán ilyenek az olvasók között), tessék félretenni a csinos kis noteszeket/notebook-okat, ez az írás nem ilyen minőségüknek íródott. Nem arra való, hogy további tévedésből támadás akciókat hajtsanak végre, s okokat keressenek arra, hogyan lehetne még kevesebb pénzt költeni a jövőnkre. Bízom benne, hogy emlékeznek még a hajdanvolt önmagukra. Igen, arra a jog-, történelem- és közgáz szakos, valamint színinövendékre, aki iskolapadban ült és figyelt. Tehát engedjék el magukat. Éljék át, hogy nem értenek nagyon (ez után az írás után sem) a tudományszervezéshez, még ha szakértően elbabrálták is az akadémiai törvényt. Emlékezzenek rá, nem is olyan ritkán ismeretlen érzés ez; viszonzásul én sem értek a politikához. Ez nekem persze könnyű lesz. Ugyanis, mostani, általam jogosnak tartott előítéleteim súlya alatt arra sincs okom, hogy bízzam abban, hogy a kezük nem remeg majd akkor, amikor a fejemet veszik. Én csak kutató és néha egyetemi oktató lennék, aki ugye ennek a planétának, ezen a pontján és mostanában fogyóeszköznek tűnök, merthogy a Magyar Tudományos Akadémia (pedig nem lábasállat) dilettáns nyírása folyik. Persze szőrmentén és persze álszent sajnálkozással (elgondolkoztató, hogy miért sértette mindig is a kormányzó pártokat az összességében politikailag semleges Akadémia). Az MTA pénzügyi forrásainak apasztása ugyanis az intézményeinek fuldoklásával, s a ma még működő kutatások befagyasztásával jár. Vajon tudatos ez a tevékenység vagy a mélyén a klapancia inkoherens gyagyasága munkál? A pénztelenség működése ezen a területen speciális (olcsón kutatható területek felé fordulás, nemzetközi együttműködés, kivándorlás); igaz hétköznapi emberi bibik sokasága is fakad belőle. A már itt is létező Famíliáknak (talán rokonaiknak), még sokáig jut a kevésből, miközben a dolog lényege, a jövőt meghatározó alkotó magyarországi szellemi élet pusztul. Egyéni vonatkozásban a pályázatot nyert és hivatástudattal megvert kutatók (akiknek kutatási pénzét felemészti a hivatalos és kényszeríttet rezsi) szakmai becsületével Önök orosz-rulettet játszanak. El tudják képzelni, milyen érzés évtizedek alatt drága és ma még néhány évig korszerű műszerparkot összegürcölni, hogy aztán ne legyen pénz hétköznapi oldószerekre és vegyszerekre, hogy működtessük? A kutatásra kapott alamizsnát ugyanis az üres raktárban ülő raktáros veszi fel bérként, miközben el sem küldhető, mert végkielégítésre nincs pénzünk. Van fogalmuk róla, milyen erőfeszítéssel járt nemzetközi szempontból jelentős tudományos lapokba „betörni”; majd később milyen érzés a Lap (angol, amerikai, holland, japán, német, svájci stb.) által hozzánk küldött cikkek bírálatainak postázásához (!) a pénzt összekunyerálni? Ahogy a falvédőn olvashatják a lehetetlen igyekszem azonnal teljesíteni, de a csodára egy kicsit várniuk kell. Ismerem a korlátaimat és a rossz (hajdú) természetemet.

            A Bizottság. Előrebocsátható, többféle létezik. A Jó Bizottság előítélet mentes, teljesítményt mér, scientometriai vizsgálatok alapján összehasonlít, nem keveri össze a rokonszenvét a tudományos ítéletével. Számon kéri a rangos publikációkat, azok idézettségét, s ezzel azok vélhetően valós értékének megállapítására törekszik. Mindeközben nem gondolja magáról, hogy tévedhetetlen és mindenható. A Rossz Bizottságot a recens Famíliából szervezik, amely használhatóságban utazik: összekeveri a minősíthetőt a minősíthetetlennel, lefokozza a valós teljesítményt, morálisan bomlaszt és meghasonlást indukál. E műhely terméke a csak sötétben látható bazári neon-glória. Olvastam, hogy ex-minisztériumi főosztályvezető azért méltatlankodik, hogy azok közül némelyek, akikből ő csinált az Átkosban kandidátust/tudományok doktorát többen most még megismerni sem akarják. Vannak tehát akiket megcsinált? Azt sugallja: igen. Ismeri vajon őket a szakmájuk? Úgy tűnik: részben. És ma? Most dúdolni kellene, vagy azt írni: Itt egy bekezdés gázömlés miatt kimaradt.

            A Padrinino. I. Z.-t (karaktere kitalált, bár nem lepne meg, ha lenne, aki azt kiáltaná: ez inszinuáció) például akkoriban Azoknak nem tetsző múltja miatt száműzték egy egyetemre, „tanítástól távoltartandó” minősítéssel. A pozíció élete fő művévé vált, hiszen független minősítettnek tetszett. A véletlen végre kitalálta. Lehetősége és tudása vajszívű bírálóvá formálta. Hamarosan mindenki szerette és ő sem nagyon értett máshoz. „A tudományos eredményeket úgyis belepi az idő pora” – ismételte gyakran – „ s a tudománytörténetnek marad majd az ember az ő meztelen valóságában”. Elintézett, miközben mert nem tűnt célirányosnak, amit tesz, Azok segítették. Igaz, hol őt szólították tévedésből Virág testvérnek, hol ő szólított másokat Virág camarade-nak. Olyan zavarba ejtő a jellem metamorfózisa. Vonzásköre támadt, szállingózott a Família. Benne mindenkit megfelelő teljesítmény hiányával segítettek át a minősítésen, így hát mindenki lábán finom selyemszál jelezte, már máshonnan mozgatják. „Jó ember” – mondták egykor és most – „Használható”. Az összebogozódó szálak között már nem lehetett biztosan tudni kit ki mozgat, mikor és miért. A rengeteg fájós láb kerülgetése produkció számba ment és lehet nem is az ordított akiére rátapostál. Aztán azok is időlegesen (?) beszálltak, akik eredetileg akut hányingerrel figyelték ezt a terebélyesedő dagonyát. Ugyanis vélhető vagy valós kisebbségbe kerültek. Csereberék történtek, kis alkuk köttettek. Egy hallgatás egy bólintásért cserélt gazdát. Emlékszel Géza (természetesen Ezésez)? De azt gondolták, jó cél érdekében teszik, kihasználva a pillanatnyi zavart, ha most átmenetileg (?) rossz helyre téve a vesszőt, becsukott szemmel értelmezési zavaron rágódnak. Aztán a minősítésre kijelölt Bizottság egyszer csak már kizárólag a Famíliából állt. A Padrino rájött (mondták neki, hogy felnőtt), hogy ő húzogatja a fonalakat. Persze az ő lábán is számtalan feszült. Ő jelölt ki egy bizonyos területre opponenseket és Bíráló Bizottságot, ő ült annak minden felettes Bizottságában is. Már helyzetben volt. Már magánlevélben is le merte írni, hogy csak semmi félelem, ő már gyöngébb esetekben is megoldotta a minősítést. Új Krekk született. A viszonyítás alapja a minimum lett, amit mindig akadt alulmúló, akihez igazítani kellett.

            „Sem rokona, sem ismerőse”. Tehát megszólaltam, pontosabban írásbeli véleményt fűztem egy minősítéshez. A Jelölt tanszékvezetőnek kellett (!) az egyik karra, ahol I.Z. működött. Kár, hogy tudományos teljesítménye mások munkájának kisajátításában merült ki. Erre volt ideje. A jelenlegi és potenciális Família tagjai szóban és távollétemben, személyes megtámadtatás ürügyén vetették rám magukat. Írásban semmi. Vizsgálat soha nem lett, amely valamelyikünket elmarasztalta volna. A Jelöltből a tudományok doktora lett. Csupán suttogó rokonszenv kísért az alacsony falakon kívülre. Voltak akik azt mondták: „Felháborított az eseted, már én is majdnem megszólaltam”, vagy „Ezeket én is tudtam, de pesszimista vagyok egy ilyen harchoz”. Vajon dolgozik-e már lassan a saját lelkiismeretünk? Természetesen elvéreztem, legalábbis annak, aki felületesen ítél. Sokszor nem az nyer háborút, aki győztesnek látszóan kerül ki egy ütközetből, mondogattam magamban. Mások csendben, csak egymagukban malmozgattak. Talán az ő krumplivermükbe nem tör be a kénkő szaga. „Vigyétek a kis korzikait!”

            A Padrino. I. Z. hamarosan ismételte önmagát. Másik tanszékvezető is kellett. El kell foglalni a stratégiai helyeket. Egy jó sakkjátékos gondol a jövőre. Mindenki ott ült, aki az ő kreatúrája volt. Ő, mint elnök és barát egy személyben, aki „nem vette észre”, hogy nem volt munkahelyi védés, de hát „a kandidátusit úgyis átugorjuk és helyből a tudományok doktorát csináljuk belőle”. A három opponens, akiknek a szakterülethez semmi köze nem volt, de így pontosan alkalmasak voltak arra a szerepre (amelyet a Padrino megsúgott), amely 20 perc blabla elmondása után ahhoz kellett, hogy azt mondják: „De-hisz-ez-páratlan-fantasztikus-hova-tovább-lenyűgöző”. Az egyik ugyan megjegyezte, hogy csupán szakmai Intelligenciája tette alkalmassá arra, hogy a szerepet elvállalta. Hát ő tudja ezt? És el is mondja? Aztán a körültekintéssel összeválogatott Bizottság, amelynek tagjai úgyszintén – a tárgyat illetően –, a vice-táltosra jellemző ismeretanyaggal (amitől még briliánsak lehetnek más területen) ültek a sikeresen elkerült Hozzáértők helyén. Ez azonban csak az egyikben vetődött fel. Ő viszont, ahogy a „...gatyás, bamba társakra s a csordára nézett, eltemette rögtön a nótát: káromkodott vagy fütyörészett”. Ugyanis a , de szennyes alkuk miatt kontaminálódott oldal saját levében forogva, tudománypolitikai okokból hallgatott. Azt hitte ugyanis ezért a most odadobott poros tanyáért később egy egész megyét kaszál. Vajon van olyan kifejezés, hogy hurrá-naivitás? Mik is hangzottak el: korszerű tudományos eredmények vagy 20 évvel ezelőtti smonca? Senki sem figyelt, lényegtelen volt. Most már én is hallgatok. Az anyját, hiszem belémkaroltak. Már én is tagja vagyok a Láncnak? Nézem a színjátékot. Megbűvöl a Padrino mutatványa. Elhallgatja, amit el kell, elfelejti amit el lehet, gyorsan véget vet a „védésnek” és nem ad hozzászólási lehetőséget a végén bátortalanul jelentkezőknek. Hozsánna néked I.Z., azt játszottuk, hogy minősítünk. A Bizottság 100 %-kal megszavazza, amit kell. Úgy kell (ő kell) nekünk. Gratulálni persze nem tudok („Csak azt akartam mondani megszáradt, lehet polírozni.”). A szégyentől ég a fülem. Vajon másoknak is?

            Magyarázkodás. Nem hiszem azt, hogy a Tudomány lelkiismerete én lennék, csak (balszerencsémre?) saját lelkiismeretem van. Azok közé sem igen tartozom, akik elrévedő szeme a gyalupad alatt keresztbeesett forgácsokban mindig keresztet lát, amelyre gondolatban lázasan felfeszül. Irigy sem lehetek, nem létező teljesítményekre. Csicsatisztelet sem kínoz már. Pokolba az oklevelekkel. Én mindenkinek okmánybélyegért árulnám a címzetes titulussal megtoldott tudományos minősítéseket, mint a New York-i Akadémia teszi, néhány dollárért, a tagságra jogosító oklevelével. Az egyetlen kikötésem csupán az lenne, hogy ez esetben a disszertáció benyújtását tilalmaznám, ilyen módon megkímélve a kutató/oktató emberek idejét, hogy azt konyhai hulladék böngészésére fordítsa. Akinek műkutyaszar kell, ám szabadon, némi térítéssel vigye. Rosszindulatom foka fogós kérdés lehetne, ha nem a Tudományról lenne szó, de ott csak igaz és téves állítások vannak. Privát érzéseinknek e ponton semmi helye. Egyedül vagyok, vagy mások is így gondolják? Lehet, hogy majd stabil alapokra helyezhető a kutatói teljesítmény mérése? Beszélünk impakt faktorról, citációról, de pótolható-e, hogy olvasás, beszélgetés és megértés után mondjunk véleményt? Lehet, hogy majd (talán nem 40 évi sivatagi bolyongás után) kevés lesz valakinek csak a minősítést igazoló oklevelét bemutatni?

            Palackpostai üzenetek. Én itt és most, remélhetőleg az átmeneti állapotban megszaporodó kivételekről írtam. Bárki öt perc alatt elárulja saját minőségét, ha hagyják beszélni. Hölgyeim és uraim, tessék gyanakodni, beszélgetni és a másikra is figyelni. A tudományos minőség nem születésnapi ajándék, amit a Famíliák a lendkerekes mellszobor kilátásba helyezésével adhatnak. Tisztelt, az MTA doktora címért felelős Magyar Tudományos Akadémia (pontosítva, személy szerint azok, akik ezért felelősek) másra a későbbiekben nem háríthatóan itt a nagy alkalom; kezedben a döntés joga: nézz vissza tisztességes mércével és ha jogos hát a könnyű léptű búcsú igényével. Kedves jövőbeli Minősítendő (alias általam nem ismert utókor) légy óvatos, lehet, hogy bóvlit varrnak a nyakadba és majd kérnek cserébe valamit. A tét nagy, ha felméred. Nevén nevezve: a későbbi önbecsülésed.

(kézirati verzió)