Darvas B. (1997): A konzílium. Élet és Irodalom, március 21; 41 (12): 24 – után közlés: Tallózó, március 27; 13: 554-555.
Darvas Béla


A konzílium

Március 13-án délután szálltam be a MTESZ liftjébe. A liftben Szentgyörgyi Zsuzsa figyelt valakikre, akik szintén a hetedikre igyekeztek. Nem ismert meg, talán gyanús sem voltam. Arra a sokszor és értelmesen megszólaló Szentgyörgyire gondoltam, akivel úgy 15 éve találkoztam a Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) Zsűribizottságában, ahol bármilyen hihetetlen összevetettük (pontosabban közös nevező híján úgy tettünk) a „parasztreggeli” nevezetű gyorsfagyasztott élelmiszert a klónozott növények megeredését serkentő vegyülettel és még egy sor egyébbel is. Mi tagadás, két év szemlélődés közben végzett egyre aggasztóbb végeredménnyel záruló önvizsgálat után egyik percről a másikra lelkiismereti okból távoztam ebből a szezonális szakértői körből is, úgy gondolva, harminc évesen nem kell még a talán Frédi és Béni által is látogatott társasághoz tartoznom. A hetedik emeleti teremben valaki megkérdezte tőlem, itt lesz-e a tudományszociológiai vita, mire én azt kérdeztem vissza, létezik-e ilyen diszciplína. Viccnek szántam és a beszélgetőtárs bölcsességét dicséri, hogy annak is vette. Csak Zsuzsa miatt tudtam, hogy jó helyen járok, aki éppen a széksorok között nyilatkozott. Lassan gyülekezett a közönség, végül úgy félig telt meg a tanácsterem. Az ÉS ECO rovatában közölt 29 látlelet megbeszélésére gyűlt össze a konzílium, igaz a szervezők elfelejtették a legtöbb önjelölt diagnosztát meghívni. Lehet persze, egyikük-másikuk megszólalását nem igazán követte – itt vagy ott – kitörő öröm, hiszen lehetett volna például ez egy igazi kis OMFB ügy is. Nem vitás, az ÉS-ben hat nappal hamarabb megjelent meghívóhoz képest az előadók fele megváltozott. Kedves kis frakcióülésnek látszottunk tehát, s ezt erősítette, hogy – dicséretükre legyen mondva – Csépe és Szekeres úr is köztünk ült. Csodálkozásra persze semmi okunk, hiszen az MTA elnökének decemberi parlamenti beszámolóját is meglehetősen kevés képviselő hallgatta végig; ezért is kezdte úgy Glatz Ferenc elnök úr, hogy „Tisztelt Jegyzőkönyv!”. Aztán ennek az ülésnek, a ki tudja miért nem helyettesíthető elnöke sem volt jelen, csak egy órával később csatlakozott hozzánk, mivel ezt egy számára fontosabbal egy időben rendezték. Szóval – bármilyen fájó – slamposra sikerült a dolog, azaz a szervezettség nem azt sugallta, hogy itt és ma fontos elhatározások születnek. Ugye először nekünk kell hinni egy ügy fontosságában és lehetséges sikerében, majd ennek érdekében összeszedettnek lenni. Úgy gondolom, hogy a kutatásban és fejlesztésben ténylegesen dolgozók közül sokan még ma sem tudják elképzelni, hogy a talmi a valódi érték felé kerekedik; azt képzelik, hogy hamar kiderül a tévedés, hogy rövidesen azt mondják: „Elnézést, összekevertük a negatív és pozitív előjeleket”. Jól hangzó szóvirág a szellemi network, amely így jött volna létre, de az írások nekem inkább arról szólnak, mennyire eltérő az alapkutató, alkalmazott kutató, ipari kutató, fejlesztő mérnök, innováció-teoretikus, hivatásos bizottsági tag, marketing-mogul, stb. (az előtte való vessző azt jelenti, hogy ez egy önálló és jelentős főt számláló kategória) értékrendje és problémái. Ettől persze még lehetnénk jól működő kórus, mintahogyan nem vagyunk az. Ehhez ugyanis először a saját hangnemünkben kellene tisztán megszólalnunk. Aztán meg kellene egy kitűnő karmester is, aki összehangolná a különböző csoportok hangerejét és a mutálókat, valamint a csak tátogókat elküldené zuhanyozni. Szóval pusztába kiáltott szóhoz hasonlítható a véleményünk, vagy lassan működő kovászhoz? Igaz, a politikusok válaszra sem méltattak bennünket, de azért mégis történt valami. Emelkedett a különböző K+F csatornákon keresztül adott pénz mennyisége – pl. tízszeresére nőtt az MKM költségvetéséhez adott összeg – és a politikusoktól függetlenül néhány pályázati rendszerben is átértékeltek egypár apró dolgot. Könnyen belátható viszont, hogy politikusainknak fontosabb dolguk van, mint a jövő; a Kossuth téri jelen. Egy bróker ismerősöm, amikor azt mondtam neki, hogy ebben az évben 30%-os infláció várható – merthogy a honanyák és honatyák fizetésemelése ezt sugallja – jóindulatúan végigmérve, magában azt fontolgatva hol tölthettem el az utóbbi éveket azt mondta ez nem így függ össze, ez a rendkívül jó teljesítményükért járó arányos juttatás. Döbbenten bámultam rá. Ez már a következő dimenzió! – suhant át az agyamon. Nekik sikerült ugyanis – folytatta a közgazdász – Európában a legtöbb botrányt a legrövidebb időn belül kavarni, s ekkor már újra az ismert dimenziók vettek körül.

Szentgyörgyi beszélt az elején. Azt mondta, a számára nem volt öröm, ő nem akarta azt, hogy a kutatók panaszkodjanak. (Érdekes ez az egyes szám.) Mondott neveket is (nem az enyémet), de már másra gondoltam. Megint a „Vihar kapujában”-ra, hogy mennyire igaz, hogy ugyanazt az eseményt a résztvevők mindegyike más történetnek éli meg. Én nem érzékeltem a panaszkodás szándékát. Régóta a világ kutatói között élek; sok minden elmondható róluk, hogy a jelenből kiszállók, csodavárók, megszállottak, vagy dühösek, csalódottak, kiábrándultak, de hogy panaszkodnának az aligha, ahhoz hinniük kellene, hogy van kinek. Tanulható általános megoldások ezek, olyanoktól, mint a seregben a legsúlyosabb macera közepette barkochbázó buffos Esterházy Péter, vagy a Camea-reklámparódiákkal önmagát szórakoztató nyúl Sinkó Péter. A panasz érzete azonban az olvasóban is keletkezhet. Pláne, ha az nem ismeri pontosan amiről és akiről szó van. Vajon mikor járhatott kutatólaboratóriumban, aki ezt tudta meghatározó érzésként ezekből az írásokból kiérezni? Én azt gondolom, elképesztő a közöny és az önuralom, amivel a hazai kutatás résztvevői elfogadják, hogyan kapnak törvényesnek titulált közalkalmazotti fizetésemelés helyett papírfecnit, hogy akkor most arra nem futja a büdzsé, hogyan zárnak be laborokat, hogyan köszönnek el idős kutatók úgy, hogy tudásukat nem adták át senkinek, mert nem volt státusz vagy megfelelő utánpótlás, amelyik ezt a pályát – amelynek nehézségétől már csak a bizonytalan jövőképe nyomasztóbb – fel akarja vállalni. Az egyik tanáromat kilencven évesen számtalan kiváló publikációval a háta mögött néhány hete temettük. Valakinek azt mondta a halála előtt néhány nappal, hogy nem is tudja, csinált-e valami fontosat az életben. Ez most panasz, kedves Zsuzsa, az én panaszom. De nem a siránkozó fajtája a panasznak, hanem az, amelyik megkeményít. Tehát érzékcsalódásnak minősítem azt – ha meg tudja nekem bocsátani –, amit a Magyar Tudomány című lap felelős szerkesztő helyettese érzett az ÉS-ben megjelent, K+F-ről szóló kutatói eredetű írásokkal kapcsolatban. Számomra megrázóan hiteles volt némelyik manír nélküli vallomás, amely realitásokról szólt, mellőzve a nálunk megszokottan kicsit szervilis, kicsit dafke, de végső soron kiüresedett és hatástalan blablát. Sajnálom, hogy a hozzám hasonlók nem igazán érzik át a pénz osztogatására alanyi jogot formáló potentátok fájdalmát, hogy nincs elég osztogatni valójuk és hát emiatt okosan, de semmiképpen nem bántón meg akarják dumcsizni a politikusokat. Nekem azokhoz van közöm, akik a toxikológiából ismert piramisnak a külső kövei, azaz nem bújnak meg a védett helyeken, akik nem értik miért kellene külön is megköszönni azt, hogy valós munkájuk ellenértékeként annak töredékét kapják. Szóval azt akarom mondani, van valószínűsége annak, hogy a realitás szimpla bemutatása is panasznak tetszik, pedig pontos korrajzról van szó. Elvárható-e a bikától (még mindig kínoz a bizonytalan szereposztású Nyiri-féle képzavar), hogy tucatnyi pikával az oldalában, ledöfésének pillanata után ne rángjon a két tonna izom a nézők esztétikai elvárása miatt?

Aztán Szekeres frakcióvezető úr kért szót. Azt mondta, még mielőtt a mikrofont teljesen elérte volna, hogy „Szóval, ez így nem fog menni”. Milyen igaz; tényleg nem megy. Mi is erről írtunk. Szerinte viszont azért, mert itt és ma piacgazdaság van. Akkor most igazán akarjuk vagy nem akarjuk? Ravasz és fogós kérdés. Na persze a Bosnyákon. Arra gondoltam, hogy egy minisztériumi főosztályvezető – amikor egy szakmai társaság egyik fele arról győzködte miért nem kedvezményezi a hazai gyártású szereket, míg egy másik meg arra próbálta rávenni miért nem zárja ki a forgalomból a bizonyítottan veszélyeseket – azt mondta hogyan lehetne ezt tenni mikor demokrácia van. Demokráciát a Gezarolnak, piacgazdaságot a tudománynak! Mindenkinek joga van kipróbálni, hogy milyen genetikai kódot hozott magával: karcinogén anyagokra érzékenyt vagy ellenállót. Szóval, Szekeres úr ez itt most az egyszeregy helye: tudományos piac Európában nem működött és nem is működik. A közpénzekből létrehozott pályázati rendszerek helyettesítik azt. Ezért is reagálnak annak anomáliáira olyan érzékenyen az aktív (!) kutatók. Az állam irányíthatná – ha nem csak annyi pénzt adna rá, amely az alapellátás hiányának pótlására elég – prioritási sorrendekkel vagy pontosan definiált állami megrendelésekkel. Tehát Szekeres úr komolyak az ön pártjának vásárlási szándékai, vagy csak jobb időtöltés híján tapogatja az árut? Milyen árut keres? Ja, azt is ki kellene találnunk? Ne értsen félre nem a kitalálás aktusával van a bajom, hanem hogy mi esetleg mást akarunk éppen kitalálni, mint az önök pillanatnyi gusztusa. Tehát a későbbi félreértéseket elkerülendő határozottan, pénzt felkínálva meg kellene fogalmazniuk az igényeiket. Apropó, gondolkozott már rajta, hogy a székére maga mellé tett maroktelefonját sem politikusok csinálták? Aztán a frakcióvezető azt is kérdezte, hogy hogyan döntse el a kormány azt, hogy kit támogasson? Jó kérdés, bár az ember azt hinné erre a kérdezőnek kellene válaszolni. A kérdésből ugye egyenesen következik, a legpiacibb megoldás, hogy senkit sem kell támogatni, majd a Bosnyákon az éteri, privatizációban edzett Mari néni kialkudja, hogy mennyiért kell neki gyorsabb komputer, környezetbarát vegyszerek, génmanipulált növények, vesetok alá injektált inzulintermelő sejtek stb. Szóval máma inkább új székházra / alapítványra / Ok-tat Kft-re tetszik szavazni Mari néni? Megértem, bár megjósolhatom, szörnyen érdemtelen és kínos lesz Magyarország jövője kutatók nélkül. Tessék néhány pillantást vetni a tőlünk keletebbre lévő államokra. Persze senki sem gondolja komolyan azt, hogy a négy évig (R. Carson szerint „a hatalommal ideiglenesen felruházott”) kormányzó pártok képviselőinek kellene ezt a kérdést eldönteni. Ezért szokták a tudomány támogatásának mértékét a GDP-hez rendelni. BNV-s tapasztalataimból tudom, hogy például, aki a parasztreggeli-szerű képződményekhez ért – amire most éppen sokaknak van gusztusa – nem feltétlenül szakértője a sejtbiológia területéről érkező felfedezéseknek. Arra gondolok, hogy a zigóta osztódása során – amely az egyéni élet kezdete – szinte a legelső lépés az, hogy a poláris sejtekkel elhatárolódik a továbbadandó genetikai kód. A fajok eszméletlen konzervativizmussal védik a reprodukcióhoz szükséges információkat. Nem kísérleteznek vele az egyéni élet röpke pillanata alatt. Nos, az evolúció megoldásai sok mindenre tanítanának, ha a frakcióvezető úr hagyná, hogy hasson rá az Üzenet. Aztán Szekeres úr azt is mondta, hogy az idén többet kap majd a kutatás és fejlesztés, de nincs meggyőződve arról, hogy ez meg is fog látszani a teljesítményén. Tehát Szekeres úr mérni tudja a kutatói teljesítményt, amelyet kutatói generációknak sem sikerült megoldani? Aranyos kis magas labda. Mégsem úgy csapom le, ahogyan bármelyik kutató rutinból megtehetné. Komolyan fogom venni, mint Szilágyi Ákos a kúszásoktatásban fáradhatatlan Nagy főhadnagyot, amikor a seregben azt kérdezte tőle (ugye április 4-én kellett valami szavalat is az előfelvételis bakáknak) „Ismeri maga a Szózatot?”. „Ismerem” hangzott a komoly magába fordulás miatt kissé késedelmes válasz. Szóval mikor a tudomány támogatása hazánkban elkezdte lassú vándorlását a zéró felé, kevesebb lehetőségünk maradt a kísérletes munkára. Elővettük tehát a kísérleti naplókat számoltunk, olvastunk és írtunk. A csökkenő kísérletes teljesítmény növekvő publikációs tevékenységgel párosult. A magam részéről például publikációban éppen mostanában érem el 1993-at. Most gondolja el nálam az MSZP még nap mint nap kis ellenzéki pártként bölcsen hallgat a parlamentben, Kónya éppen alulmarad Petővel szemben, mert felülkerekedik rajta a képernyőn és én éppen csak – mit sem sejtve – visszajöttem Norvégiából. Az igazi baj majd akkor kezdődik, ha a teleírt kísérletes naplókon túlleszek és megérkezek 1995-be. Akinek viszont könnyebb, gondoljon az ózonlyukra, ugye az sem akkor keletkezik, amikor a gázzal működő dezodorral a hónunk alatt ügyködünk, vagy a rákkeltéssel gyanúsított gyomirtó szer is csak később éri el a talajvizet nem akkor, amikor kipermetezzük. Kedves Szekeres úr, a tudomány támogatása is valami ilyesmi: általában nem akkor látszik az eredmény, amikor éppen támogatni tetszik.

A frakcióvezető azt is sejtetni engedte, hogy ismert akadémikusokkal is kvaterkázott, akik következtetéseiben nem cáfolták meg. Jellemzően nevek nem hangzottak el, látatlanban mégis úgy gondolom, hogy ha valaki túl van a szakmai ambícióinak csúcsán, dacára tiszteletet parancsoló címeinek, aligha fogyasztja maradék energiáit már ilyesmire. Tessék az akadémikus urakat békén hagyni, szerencséjükre nem edződtek utcai harcokban. De miért nem beszél azokkal, akik már csak életkoruk miatt sem nyugodhatnak bele abba, hogy akkor most Magyarországon átmenetileg nem lesz időjárás? Mindezt persze ott is elmondhattam volna, nyújtogattam is a kezem egy ideig, de Szekeres úr, mint ez elfoglalt, kinyilatkozó politikuséknál olyannyira szokásos gyorsan távozott, nem volt kíváncsi az ellenvéleményekre; Zsuzsának meg minek panaszoljam el, hogy nem panaszkodtunk, különben is közgyűlés lesz a társasházunkban és hát az legalább egy konkrét vita lesz kitapintható és vállalható személyes érdekekkel, valamint pontosan ismert tulajdonosi hányadokkal.

(kézirati verzió)