Darvas B. (2001): Tudományvégi kiárusítás. Élet és Irodalom, július 20; 45 (29): 3.
Darvas Béla



Tudományvégi kiárusítás
– az Akadémia árnyékos oldala –


2001. április 8-án a Vasárnapi Újság MTA-val foglalkozó riportjának fő kérdései így hangzottak: "Mit hozott a Magyar Tudományos Akadémia számára a rendszerváltozás? (...) Mi módon és milyen mértékben váltott rendszert a tudós társaság?" A Kosáry Domokos akadémikusnak írásban feltett kérdések így szóltak: mi lett a marxista közgazdaságtan hirdetőivel; változott-e az MTA történelemszemlélete; miért utasítják el az MTA történészei, hogy a magyarság eredettörténetével foglalkozzanak? Ez utóbbival kapcsolatban a riporternő meghökkentő távolságba jutott: "...használható-e a magyar és tudományos szó az akadémiánk nevében...", ha mindezt elmulasztja? Glatz Ferenc elnöktől már az MTA kommunista múltjáról kért interjút, amelyhez az általa írt Magyarok Krónikájában az őseinket bemutató imázs bizonyítékait kéri számon. A záró kérdés így szólt: "Van-e valamilyen hasonlóság az MTA és az MSZP történelemszemlélete között..."? Kosáry és Glatz történészek elutasították, hogy az ezekre a kérdésekre épülő beszélgetésben részt vegyenek.

 

Vasárnap reggel az Akadémiáról

            Bizonyos szokásaim rabja vagyok. A fél hét után híreket hallgatók népes táborába tartozom, azaz véletlenül sem kis, színes beszélgetésekkel ébredek, lévén érzékszerveim elkülönítő képessége ekkor még black and white. A hazai politika hírré transzformált mutatványai a kávéfőző vízzel való feltöltése közben még megrendíteni látszanak, de a kávé rigorózus kimérésekor már feledve minden; szóval beteljesülni indul a reggel. Így vagyok ebbéli szokásom foglyaként parciális hallgatója a Vasárnapi Újságnak, amely viszont – bevallom – más hatással van rám. Már a pirítóssütővel való bajmolódás közben kizuhanok a komótos-kíméletes ébredő szerepéből, s már lekvár sem kenetik oda nem illő felháborodás nélkül. Mindehhez igen elszántnak tűnő stáb szolgáltatja a kifogyni képtelen muníciót, amely maximális frekvenciával szuszakolja belém az emésztett valóságot, amitől gondolkodni sem marad idom. Az igazságon persze minek is kellene, amelyet azért tapasztalatom szerint általában máshol találok, mint ahol az első pillanatban gondolnám, s ami nem is olyan ritkán – hozzáérve – egymással ellentétes töltésű részigazságokra hullik szét. Szóval, többször, mint szeretném, pontszerűvé szűkül a pupilla, vékony csíkká az ajak, almányira a gyomor, beindul a soron kívüli savtermelés, vagy következhet a keserű epeömlés. Sejtem, némi kénkő is füstölögne, de ekkor már a belső udvari galambok brukukkolását hallgatom. Másrészt viszont nem tartozom azok közé, akik fenntartás nélkül hozsannázzák az MTA-t (D. B., ÉS, 1997. május 2; május 16.), még ha köztestületi tagja vagyok is. Tudom persze, hogy az MTA, mint afféle szenvtelen intézmény, egyáltalán nem tart számot az érzéseimre. Véleményemre közvetve, reputációját növelő teljesítményemre viszont rendszeres vevő. Így lehetek számára – mondjuk – B/58, akinek üzenhet változatos minőségű kiadványaiban (Magyar Tudomány, Magyarország az Ezredfordulón, Akadémia stb.). Megtehetem persze, hogy ezeket – kevésbé sürgetőnek minősítve – félreteszem.

Az alany

            Közelítsünk a fő kérdéshez – "Mit hozott az MTA számára a rendszerváltozás?" –, amelyen mindjárt el is bizonytalanodunk. Mely rétege számára és milyen értelemben? Az MTA-hoz (1994 óta köztestület) tartoznak azok, akik tudományos minősítést szereztek. Az MTA-nak így körülbelül tízezer tagon (45 százalékuk akadémikus, akik 70 százalékban egyetemekről kerülnek ki) túlmenően (három évre választott) elnöke és tisztségviselői, továbbá alkalmazottai vannak. A tisztségviselők megszólalásukkor csak az általánosságok szintjén képviselhetik a ritkán individuális tagságot (forrás például a tízparancsolat). Konkrét állásfoglalásoknál marad a hümmögéssel fogadott a saját szakterületén bizonyára kiváló kolléga érzés. Bajban is lehet a jámbor riporter, ha az MTA megnyilatkozásának azon délibábja után nyomoz, amelyben elsődlegesen nem létező – másodlagosan (névre szóló szemérmesen) politikához simuló – személyiségének metamorfózisáról vall. E kérdés értelmezése elvezethetne a tudományos minősítéshez (D. B., ÉS, 1996. szeptember 27.), amely megváltozott. A tudományos minősítés alapfoka – a kandidátusi fokozatot felváltó PhD – egyetemekre került. Sok helyen – személyzeti problémák megoldására használva – néhány periódus alatt devalválták annak értékét (D. B., ÉS, 2001. január 5.). Az MTA doktori fokozatát viszont annak Doktori Tanácsa adja. Az új akadémikusokat az MTA doktorai közül – titkos szavazással – a régi akadémikusok választják, s ebben a közösségi munka és a hazai ismertség jelentősebben nyom a latban, mint a tényleges tudományos életpálya súlya. Egy akadémikus barátom ezt úgy fogalmazta meg: "akadémikus az lesz nálunk, akit egy hideg januári délelőtt az akadémikus hölgyek és urak megválasztanak." Az MTA korpuszát tehát hallgatag köztestületi tagjai alkotják, legmagasabb tudományos fokozatosai az MTA-doktorok, de akadémikusok a diplomatái.

 Tudományba hatoló politika

            Szóval mit keres a politika (pozícióban lévő pártpolitikus) a tudomány (tudománypolitikus-gyanús akadémikus) körül? Közös veszteségünkre semmit, hacsak nem valamilyen önérdekű probléma hajtja felé. Mit keres az akadémikus a pozícióban lévő pártpolitikus holdudvarában? Természetesen pénzt (néha és titkos pályaelhagyóknál politikai pozíciót), hiszen ebbéli ellátottsága legalább fél évszázada oly esetleges (1985-1995 között a K+F ráfordítások reálértéken harmadukra csökkentek), hogy erre önmagáért és a vele függőkért rászorul (lásd Tudomány Magyarországon 1996, MTA, szerk. Glatz F.). A kutatás gazdasági szerepét fel nem fogó – a kutatói/fejlesztői létszám felére csökkenését, a kutatási műszerpark lepusztulását, a kvalifikációhoz mérten megalázó bérezést tétlenül néző –, magát európainak sminkelő pártpolitikusnak hízeleghet ez; mindenhatónak érezheti magát, ígérhet, később legfeljebb sajnálkozik (D. B., ÉS, 1996. november 22.; 1997. március 14.; március 27.). Természettudományok (ilyen az MTA tizenegy tudományos osztályából nyolc) eredményeit politikailag értelmezni csak számottevő IQ alatt lehet. Általános emberi normákon belül az ezeket szállító tudósokat politikailag osztályozgatni dettó. Itt leírhatom Eötvös József gondolatának egy módosított változatát: nincs nemzeti természettudomány, csak nemzetközi. Tessék elképzelni a baloldali kémia tételeit szemben a jobboldali kémiáéval; vagy a miépes kontra munkáspárti biológus disputáját. Nem tudnának ebben az ismereti térben vitatkozni, ha mindkettő felkészült. Miért is kellett volna politikai rendszert váltania annak a természettudománynak, amely elsődlegesen független attól? Nem állítom ezzel azt, hogy ez ilyen egyértelmű lenne a társadalomtudományok területén, ha a nemzet történelemszemléletével, nyelvével, kultúrájával stb. foglalkozó területekre gondolok (három a tizenegyből). Azért mégis hozzáteszem, ekkor viszont a tévedhetetlenül pontos mérték nemzetközi, ha még a tudomány várárkán belül maradunk. Ami ettől eltér, az már politika, ami csak rövid távú igények szerint készít ki ezt vagy azt, tehát bár vitathatatlanul operatív, egy természettudósnak mégsem science. Nézzünk példát, amikor a politika sikeresen erőszakolta meg a tudományt. A sztálini Szovjetunió érvénytelenítette a genetikát, amelynek az eugenika miatti mélyröpülése már korábban elkezdődött. A sztálinista (és maoista) elképzelésekkel szembeni merényletnek tűnt azon állítása is, hogy igen sok tulajdonságunkat örököljük, így nem mindenki indul neki az életnek azonos képességekkel. E korszak ukrán messiása, Trofim D. Liszenko tagadta, hogy tulajdonságaink valamiféle önmaga örökítésére képes anyag (értsd: gének) működésének eredményei lennének. Genotípus és fenotípus márpedig puszta fikciók – nyilatkozta –, a konkrét élőlény környezetének hatására alakul. Ezt követően már olyan főbenjáró kérdéseken gyötrődött, hogy vajon a búza megfelelő környezetben érlel-e rozsszemeket, ami ugyanaz a képtelenség, mint hogy az elvadult kutya szülhet-e rókát (lásd Encyclopaedia Britannica). 1931-1932 között ez a fajta téveszme záratta ki az ottani akadémiáról a tényleges genetikusokat. Közülük Nyikolaj I. Vavilov volt a legnagyobb vesztes, akit 1940-ben a szovjet mezőgazdaság elleni szabotázzsal és Angliának való kémkedéssel vádoltak meg. Halálra ítélték. Kivégzésére várakozva, több hónap után formálisan éhen halt (Bereczkei T., Természet Világa, 1998. március). Vavilov még ezt illetően sem az első áldozat. 1936-ban Izrael Agol, Maksz Levin és Szolomon Levit úgyszintén e koncepció áldozatává vált. A humángenetika területén dolgozó Levit börtönben halt meg; Agolt és Levint kivégezték. Később valamennyiüket, Vavilovot 1955-ben rehabilitálták. Mindeközben genetikával foglalkozó intézeteket zártak be, genetikusokat száműztek Szibériába, szakmai folyóiratokat függesztettek fel, szakkönyveket vontak be, törölték az 1937-es moszkvai genetikai konferenciát. És most kapaszkodjunk, Liszenko – akinek több hajdani aspiránsa magyar akadémikussá vált – sohasem volt a szovjet kommunista párt tagja (H. Sheehan: Marxism and the Philosophy of Science. Humanities Press Int., 1985). E század politikusai, ha a genetikán kívül más természettudományos területet nem is igyekeztek meg nem történtté tenni, számtalan tudóst állítottak félre. Harbinban néhány évvel ezelőtt azt kérdeztem, megtalálom-e a könyvtárban Fan Zide professzor múlt évben megjelent könyvét. Az egykedvűen dohányzó tanszékiek felkapták a fejüket, válaszolni azonban senki sem akart. Később és egymástól függetlenül többen elmagyarázták, mi volt a baj a kérdéssel. Fan Zide osztályidegen. Mao fénykorában, a kulturális forradalom alatt, az egyeteméről vidéki, átnevelő munkára vezényelték. Hét végén viszont nyakába akasztott tacepaóval kellett a főtéren sétálnia, amelyen burzsoá családi kötöttségeit megvallva épült újjá jelleme. Milyen virtuális kartonpapírt adnak át egymásnak az MTA elnökei? Király György 1921-ben (A Magyar Tudományos Akadémia tündöklése és nyomorúsága. Szépirodalmi, 1980) írt feljegyzése szerint nem csak dicsőséget hirdetőt. Míg az 1840-es években Kossuth és Petőfi sem lehetett akadémikus, 1920-ig már tagjai közé választott tudományos teljesítmény nélküli mecénást, kiváló szónokot, győzedelmes hadvezért, rendíthetetlen államférfit, zseniális fináncot és reprezentatív közéleti nagyságokat. 
            A II. világháború után az MTA-ból seregnyi akadémikust zártak ki. Az elsők között, 1945-ben Hóman Bálint történészt, aki 1932-1942 közötti kormányok vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, s aki 1944-ben elmenekült Magyarországról. 1945-ben az amerikai kormány – mint a szövetségesének hadüzenetet fogalmazó Bárdossy-kormány tagját – háborús bűnösként kiszolgáltatta Magyarországnak. Hómant 1946-ban a budapesti népbíróság életfogytiglan tartó fegyházra ítélte. 1951-ben, a váci börtönben szívelégtelenség következtében hunyt el. Mellette a "fajelmélet" tudományosságát hirdető Orsós Ferenc patológus (1943-ban szakértő a katyni erdőben, az oroszok által lemészárolt 4443 lengyel katona tömegsírjánál) akadémiai tagságát is visszavonták. 1945-1947 között az MKP "tudománypolitikusa" Szent-Györgyi Albert volt, aki a tudománytámogatás érdekében – az országból való távozásáig – szerepet vállalt a politika igazságosztásában. Az MTA káderanyagával 1948-tól már az MDP próbálkozott. Az Akadémia felszámolásának lehetősége is felmerült, de aztán pénzügyi ellátottságának csökkentésével inkább lassú kimúlásra ítélték. Gerő Ernő vezetésével, Magyar Tudományos Tanács (MTT) néven létrehozták az "ellenakadémiát", amelynek tagjai rendelkeztek a tudományra szánt pénzekkel. 1949-ben az MTA és az MTT létszámleépítéssel egybekötött fúziója következett. Ekkor az akadémikusok létszámát 264-rol 120-ra csökkentették. A kizártak között volt például Bay Zoltán, Bibó István, Johan Béla, Márai Sándor, Moór Gyula és a már kegyvesztett Szent-Györgyi Albert (Murányi G., HVG, 1999. november 13.; december 4.; Kurcz B., HVG, 2000. május 27.). Az akció után az MDP elvárta a pótlékokkal és előjogokkal megtisztelt akadémikusoktól az új politikai rendszer kiszolgálását. Ezt követően a helyileg illetékes pártbizottságok beleegyezése is szükséges volt az új akadémikusok megválasztásához. A nyolcvanas években lazult némileg az MSZMP Központi Bizottságának (KB) kontrollja, de nem szunt meg, s bekerültek olyanok is, akik adekvát kívülállónak minősültek. Nem volt tehát minden akadémikus párttag, de hogy jelentős MSZMP-ellenes múltja az 1989 előtt választottaknak nem lehetett, az aligha vitatható. A tudományos normákat teljesítők (kínos, ha ez is formális volt) közül a politikai közhangulatnak tetszőbbek lettek akadémikusok. Tartok tőle, hogy ez minden eddigi korok lehangoló gyakorlata.

Választásaink

            A rendszerváltást Berend T. Iván elnökkel éltük meg, aki az ezzel kapcsolatos feladatot az 1990-ben megválasztott Kosáry Domokosra hagyta. Kosáry (Szekfű Gyula tanítványa, aki viszont Hómannal 1935-1939 között írta a Magyar történet öt kötetét), bár 1956-os szereplése miatt bebörtönözték, nem tartott létszámellenőrzést, viszont kérte, hogy az előző rendszerben politikailag kompromittálódott akadémikusok vonuljanak hátrébb. Akadt így mindenféle változásra példa, még szép számú, meghökkentő gyorsasággal megtért is volt. 1991-ben Antall József hozta létre a Batthyány Lajos Alapítványt (BLA), amelynek célja a felelős magyar politikai gondolkodás támogatása. Ennek egyik szervezeteként – az MTA baloldali önmegújító képességét ellensúlyozandó – 1995-ben jön létre a Professzorok Batthyány Köre (PBK). Ebben az alakulatban azok az egyetemi tanárok tömörülnek, akik tekintélyüket és támogatásukat a polgári értékrendet valló pártoknak ajánlják fel. A BLA professzionális website-ján találjuk a civil mozgalomként számon tartott PBK-t, a Magyar Polgári Együttműködés szervezetét, a negyedéves, jobbközép beállítottságú Batthyány-jelentést és a napi Batthyány-sajtószemlét. A PBK 2000. június 24-i nyilatkozatára Csurka István is felfigyelt, s azt, ha hangvételében nem is, tartalmában MIÉP közelinek minősítette (Magyar Fórum, 2000. június 29.). Az MTA következő elnöke, az 1996-ban 174 ellenszavazattal megválasztott Glatz Ferenc politikai szimpátiája szerint szocialista (a Németh-kormány művelődésügyi minisztere). Megválasztásakor többen úgy gondolták, hogy az érdekérvényesítésre gyönge, de az MTA autonómiáját (értsd ennek illúzióját) megőrző Kosáry után egy ennek fordítottját megvalósító tudománypolitikus következik. Glatz a várakozásnak részben meg is felelt, miközben személyes pozíciói jobban erősödtek (lásd 1999-es biztos újraválasztása), mint az MTA-é (intézményhálózata csak lassan mozdul el az 50 százalék körüli költségvetési hiánytól). A Horn-kormánytól kapott szerény juttatás (1,8 milliárd forint átalakításra és 300 millió forint stratégiai kutatásokra) ellentétele az MTA konszolidálása volt (1989-1996 között 2700-as, 1997-1999 között 700-as létszámleépítés; öt ingatlan kiürítése, harminchatra csökkenő intézetszám; Akadémia, 1997 ősz; 1998 ősz; 1999 nyár).

*

            "Az az érzésem, hogy a mostani világunk bonyolultabb, mint amihez hozzászoktunk, és kevésbé tiszta, mint amilyenben reménykedtünk" – írta nekem ennek a kéziratnak egy változatát olvasó földim. Megfogalmazható ez majd valamikor másként? L. B. rendszerváltás alatt visszaadott friss akadémikusi kinevezése is az MTA padlásán felejtett, zavarba ejtő gesztus. Maradt-e még elég ártatlanságunk egy másfajta akadémia elképzelésére, ahol a tudomány háza csak önmagáról szól? Álmomban a politikusok nem pitiáner kereskedőként alkusznak az MTA hálózatára, hanem európai normáknak megfelelő költségvetéssel látják azt el; a tudományos pályázati rendszer kutatásról és nem költségvetési hiány átmozgatásról szól; a tudósok pártpreferenciája a legteljesebb magánügy, ezért a tudományosság pártpolitikai elvek alapján való hasadása, akadémiai szekértáborok szerveződése jól fejlett képtelenség; a tudománypolitikus nem téveszti össze magát a pártpolitikussal, akit ezért jutalmazni több mint nevetséges. Ilyesmiknek ugyanis a Vasárnapi Újság kérdései lesznek a következményei, és ha személyre szólóan érthető is, ezért nem meggyőző az Olümposz hallgatása.

(ÉS verzió)