Darvas B. (1996): Lopakodó leépülés, avagy a tudományos pályázati rendszer kórképe. Élet és Irodalom, november 22; 40 (47): 6-7;
In. K+F – Gondolatok a kutatásról, fejlesztésről, innovációról. pp. 115-128.
(Tarnói G. szerk., 1997) Irodalom Kft.
Darvas Béla

 

Lopakodó leépülés
(A tudományos pályázati rendszer kórképe)

A szerző ebben a mértékkel írt előhangban – a tudomány és fejlesztés támogatásáról folyó vita kapcsán – koordináta rendszert igyekszik tákolni a szemlélődő olvasónak. Írásának első része tettenérhetőnek vélt számadatokat és állításokat sorol fel, hogy erre a recsegő-ropogó matériára támaszkodva mutassa be annak az oktatói és kutatói közérzetnek az eredőit, amelyet Csepeli György és Bárczy Pál írásaiban (ÉS, 1996. okt. 11) gondolt felfedezi. Az írás mottója, Bárczy néhány sora: „De mint minden valamirevaló filmbeli perben, a bizonyító eljárás végén, a bírók visszavonulása előtt még jelentkezik valaki tanúként.” Tehát; tisztelt Bíróság! A tudományos élet gyalogosa vagyok. Mentségemül szolgáljon, hogy nem is vágyom többre. Kérem respektálják viszont, hogy innen megítélve a közösen szemlélt műalkotásból leginkább a csizma talpa a legmegrázóbb élmény.

*

            A politikai rendszerváltást megelőzően kezdték szervezni az alapkutatást segítő magyar pályázati rendszert, így jöttek létre az AKA és az OTKA. Később indult el útjára a KMÜFA és az AKP. Speciálisan így hívták életre a MAKA-t is, amely már a nemzetköziség szivárványát is fölénk feszítette. Speciális célokat (utazás, konferencián való részvétel és oktatási támogatás stb.) más szervezetek (Soros Alapítvány, FEFA stb.) is támogatnak, azonban az előzőekben felsoroltak azok, amelyek a kutatás költségeit fedezni képesek. Három parciális pályázati rendszert kell még megemlíteni: (a) a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) pályázati alapját (160 millió Ft/év), amelyet az 1996-os „felsőoktatási kutatási előirányzat terhére” hirdettek meg a képzéshez kapcsolódó kutatások számára; (b) az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások (OKTK) alapját, amelyet költségvetési pénzekből hasítottak ki (130-180 mFt/év) a kormányzati munka segítésére hivatott kutatások támogatására (1992-1996 között működött, enyhén szólva is különös visszfényt vetve viselt dolgaira; lásd Tömöry, HGV, 1996. aug. 24); (c) végül a Népjóléti Minisztérium által megtartott Kutatási Alapot, amelyet az egészségügy használhat. Vizsgáljuk meg az országos tudományos pályázati rendszert közelebbről, hátha kiderül mitől és hogyan is épül le a magyar kutatás.

            AKA (Akadémiai Kutatási Alap)/AKP(Akadémiai Kutatási Pályázat). Az AKA-t a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) hozta létre a 80-as évek végén alapkutatások támogatására. Ahogy jött úgy tűnt el külső fedezet hiányában. Ma történetének nyomait is alig találni. Utódjának az AKP-nak a meghirdetésére 1996-ban az Akadémiai Értesítőben (45/5) került sor. Az AKP-t más forrás híján, a költségvetési hiánnyal küzdő MTA finanszírozza. 1996-ban 110 mFt-ot oszt majd szét. A kiírás szerint inkognitóban maradó opponensek a tudományos közélet tagjaiból kerültek kiválasztásra. A döntés előkészítését az AKP 9 tagú Szakmai Kollégiuma (aki az MTA Tudományos osztályaiból ad hoc zsűriket hoz létre) végzi és a végső döntést az AKP 9 tagú Tanácsa – résztvevői MTA, MKM, OMFB, NM, valamint Földművelésügyi Minisztérium (FM) hozza. Az elbírálás során a pontok 2/3-a scientometriai szempontok, míg 1/3-a célkitűzés és összbenyomás (úgyis, mint lyuk a kerítésen) szerint került elosztásra. Mindezt csupán addig vehetjük komolyan, amíg nem tudjuk, hogy a pályázati űrlap és a bírálói űrlap kérdései nem illeszkedtek egymáshoz, azaz pl. a pályázati űrlap nem kérdezte meg a társpályázó scientometriai eredményeit, míg a bírálati ív a pontok 1/3-át osztotta volna ezért. Voltak is bajban a lelkiismeretes bírálók. Az AKP első döntéseit 3 hónap alatt hozta. Lakonikus rövidségű, indoklás nélküli (!) elutasításait a pályázó akadémikusok és a segítségre érdemes ügyfelek kivételével a pályázók olvashatták, akiknek utólagos érzése az volt, hogy talán nem is pályázatban vettek részt. A kiszivárgott hírek szerint a bírálók közül igen sok az OTKA különböző magasságaiban is rendszeresen előfordul. Ezen belül volt, aki az AKP eltérő szintjein is egyidejűleg megjelent, mint hivatalos vélemény alkotó és a végén – persze csodák nincsenek –, ő nyert. Azt suttogják az AKP tartalékalapját igen magas pozícióból is megpróbálták lenyúlni. Úgy tűnik túl nagy kísértés volt a költségvetési hiány ellenére kikanyarított és újraosztott konc.

            OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alap). 1986. január 1-én a Tudománypolitikai Bizottság határozata alapján alapkutatások támogatására jött létre. 1986-1990 között lényegében az OTKA Bizottság felügyelete alatt állt, amely miniszterekből, államtitkárokból és 3 tudósból hoztak létre. Elnöke az MTA főtitkára volt. A beérkezett pályázatokat anonim opponensek bírálták el, akadémiai bizottságok listázták, felügyelő tárcák minősítették, tudományos osztályok, majd alelnöki bizottságok rangsorolták, végül az OTKA Bizottság hozta meg döntést. Hat döntéshozási lépcső után 6 hónap múlva született határozat és további 4-5 hónap kellett a pénz átutalásához. Az elutasítottak az opponensek bírálatait olvashatták, amihez a zsűri véleményét is csatolták. A tudományos közélet kicsi, a bírálat stílusáról felismerhető volt a bíráló személye. Érzékelhető, hogy számos lehetőség van az opponens utáni bibizgetésre, de a csere-berék okairól alig lehetett tudni, persze annál többet sejteni. A nyertesek, majdnem egy év múlva jutottak pénzhez, s már abban az évben részjelentést kellett írniuk. Vajon azonos formában milyen típusú kutatás várhat egy évet?

            1991. jan. 1-től Kormányrendelet (99/90) döntött az OTKA önálló intézménnyé alakulásáról, amit 1993-ban hagyott jóvá az Országgyűlés (XXII törvény). Az OTKA elnökét a tudományért felelős miniszter nevezi ki. Az OTKA Bizottság tagjait tárcák és intézmények delegálják. Három szakterületi Kollégiumának (társadalom-, élettudományi és élettelen természettudomány) 20-25 tagját az elnök kéri fel. A kollégiumok nevezik ki a hozzájuk tartozó 42 zsűri elnökét és zsűrinkénti 10-15 tagját. A zsűrik és kollégiumok összetétele 3 évenként változik, illetve közöttük némi átjárásra is van lehetőség. A grémium tehát felülről építkezik. A zsűrik szintjén ugyan a kutató közösségek véleménye is valahogyan érvényesül olvashatom az OTKA Hírlevél 2/95 számában (Andorka és Láng, 1995). A pályázat bírálatához az opponensek egy részét a pályázó nevezi meg! Igaz viszont, hogy a zsűri választja azokat ki. Meditálhatunk rajta, hogy a pályázónak a bírálók személyére vonatkozó javaslatát azért kéri a pályázati űrlap, hogy a zsűrik elkerüljék őket, vagy azért, hogy őket válasszák, hovatovább, hogy személyre szabott eljárás vehesse kezdetét. A választás következményeinek belátásához csupán két pillanat szükséges. A bírálat után, a zsűrik rangsorolnak, a kollégiumok készítik elő a döntést, amit az OTKA Bizottság hoz. A folyamathoz úgy 10 hónapra van szükség.

            A pénz forrása a költségvetés, amely 1991-ben 1.800; 1992-ben 2.000; 1993-ban 2.440; 1994-ben 1.920; 1995-ben 1.700 mFt-ot adott az OTKA-nak. Az 1995-ös támogatás tehát reálértékben az 1991-ben utalt összeg 44%-a volt csupán. A Kormány 1995-ben sikertelen kísérletet tett az OTKA-nak az MKM alá való rendelésére (Bácsy, ÉS, 1995. okt. 20). A hírek szerint 1996-ban a lopakodó leépítés eredményeként 1.400 mFt-ra csökkenne az OTKA támogatása, ami reálértékben 25%-ot jelentene az 1991-es támogatáshoz képest és prognosztizálja a magyarországi alapkutatás elhalását. Új pályázatokat ebből a pénzből már nem lehetne indítani, mivel a korábban elfogadott pályázatok fenntartására is alig lenne elég! Ugye páratlanul negatív karrier, még a magyarországi GDP fenti időszak alatti 21%-os csökkenéséhez képest is.

            Központi Műszaki Fejlesztési Alap (KMÜFA). Ez az Alap a vállalatok nyereségadójának 2,5%-ból jött létre. Az Országgyűlés 1990. dec. 29-én döntött úgy, hogy a KMÜFA-t az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) kezeli. Az OMFB 1991-től pályázatot írt ki alkalmazott kutatások támogatására. 1991-1993 között támogatott ugyan néhány az alapkutatás szintjéről induló ötletet is. A bírálók akkor még névvel vállalták a bírálatukat. Érdekes, hogy ennek ellenére ez volt az a pályázati rendszer, amely bevallottan nem tudta kiosztani a pályázatok támogatására szánt első éves keretet, annak ellenére, hogy rekord mennyiségű (2.200) pályázat borította el. A pályázatot ezután a szaktárcák rangsorolták, majd a Műszaki Szakértői Testület (elnök és 12 tag; többnyire nagy vállatok igazgatói és egyetemi tanárok) döntött. A nyertesek általában a felét kaptát meg annak, amit kértek. A pénz másik felét hitel formájában folyósították. 1993-ban a Kormány csökkentette a nyereségadó volumenét a KMÜFA összegével és a költségvetésből garantálta az Alap támogatását. 1994-ben a Kormány az OMFB-t az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) alá vonta, amely a Gazdaságfejlesztési Alapból ad át pénzt a KMÜFA részére. 1996. jan. 1-től a KMÜFA törvényi előírása megszűnt és egy Kormányrendelet hozta létre a KMÜFA Alapprogramot, amelyet az IKM Gazdaságfejlesztési Alapjára bízott. Az OMFB elképesztő bonyolultságú és terjedelmű, komputeres kitöltésre alkalmatlan pályázati űrlapja hamar meghátrálásra késztette a pályázók közül azokat is, akiket a visszatérítéssel adott támogatás még nem riasztott el. Az OMFB pályázati rendszere egyre inkább csak gyorsan megtérülő vállalati/vállalkozói fejlesztések kedvezményes hitelezésére szolgált. Az OMFB a KMÜFA-ból 1990-1995 között 21.504 mFt-ot (kb. 4.003 mFt/év) osztott szét, ebből 9.604 mFt-ot (kb. 1.920 mFt/év) alkalmazott kutatásokra, 8.708 mFt-ot (kb. 1.742 mFt/év) infrastruktúra fejlesztésre és mecenatúrára (Balotay, 1996; OMFB OMÉK tájékoztató). Az OMFB költségvetését 1994-ben reálértékben az 1988-as támogatás 70%-ának becsülik (OTKA Hírlevél, 1/95). Az IKM Gazdaságfejlesztési Alaptól a KMÜFA 1996-ban 2.500 mFt támogatást remél, s támaszkodhat még azokra a visszafizetésekre is, amelyek a pályázati hitelekből (kb. 600 mFt) érkeznek vissza. A mostanában nyert fejlesztési pályázatok visszafizetési kötelezettsége 50-100%-os. Az OMFB kétoldalú kormányközi tudományos és technológiai (TÉT) együttműködések szervezését is favorizálja, amelyből némi pénz elcsörgedezik az alapkutatás Szaharájáig is. A TÉT Nemzetközi Project Irodája 1991-ben 29 mFt-tal kezdte meg a működését (4 mFt a költségvetésből és 25 mFt a KMÜFA-ból). Ez az összeg azonban csupán kutatócserék lebonyolítására elegendő. Ugye emlékszünk, 1992-ben járult hozzá a Kormány a Bay Zoltán Alapítvány létrejöttéhez, amelyhez az OMFB költségvetése 1 mFt-tal, míg a KMÜFA 600 mFt-tal járult hozzá. Az alapítvány célja ipari alkalmazott kutatások támogatása, de már nem pályázati formában, hanem másként! 1993-ban a Bay Zoltán Alapítvány már 1.200 mFt fölött rendelkezett, s annak kamataiból élt (OTKA Hírlevél, 3/92, 1/93, 3/93). A film itt nyugodtan elszakadhat.

            MAKA (Magyar-Amerikai Kutatási Alap). A magyar és az amerikai Kormány 1989. okt. 4-én tudományos és technológiai együttműködési egyezményt írt alá. Az Alapot magyar oldalon a Külügyminisztérium, az amerikai oldalon a Department of State irányítja, amely létrehozta a Magyar-Amerikai Tudományos és Technológiai Vegyes Bizottságot. A pénzalap megteremtéséhez a két ország azonos mértékben járult hozzá. Az alap 1991-ben kb. 30 mFt-ot/400 ezer USA dollárt osztott szét, amely egyenletesen emelkedve 1995-re 320 mFt-ra/3,9 millió USA dollárra bővült. A Bizottság munkáit mindkét fél részéről minisztériumok, valamint kutatási (pl. MTA, NSF) és fejlesztési intézetek (pl. OMFB, USDA) segítik. A benyújtott angol nyelvű pályázatot magyar és amerikai részről is titkos opponensek bírálják. A mindkét oldali Hivatal sorrendet állít fel, ahol olyan jellegű kérdés is szerepel bírálati szempontból, mint „jelentőség, prioritás” (a főhatóság tölti ki; a többit tessék elképzelni). A közös titkárság előkészítése után a Vegyes Bizottság hozza meg a határozatot. A pályázati rendszer körül évente röppennek fel a hírek, hogy megszűnik. Ezt a pályázati pénzt a nyertes személy (!) kezeli, a magyarországi munkahely nem lényegítheti tehát rezsivé a kutatásra adott összeget. Erről az oldalunkról tehát ott is ismertek lehetünk.

*

            Az éteri pénzről. Lehet, csupán dúsan (le)lombozódó fantáziám szüleménye, amit képzelek. Nincs előttem semmi, amiben hitelesen megkapaszkodhatnék csak a hírek (Magyar Rádió – Tudós Fórum 1995. okt. 20 és okt. 21; OTKA Hírlevél, 3-4/95) keltette rossz közérzet, felületen tapperoló beszélgetések, a tudományos közélet SOS jelét személyes síkra lefokozó döngicsék (lásd a Magyar Tudomány 9/96 számában a Széchenyi díjas szegedi akadémikusok kontra a Bay Zoltán Alapítvány szellemi atyja közötti nyílt levelezést) stb. Tehát, gondolom naivan, a Pénzügyi Bürokrácia nevű kripli most kétkezest játszik (értsd jobb kézzel a költségvetési, míg bal kézzel a pályázati futamokat klimpírozza). Dermesztő a gyatra kottaolvasásból és a kezek időszakos szereptévesztéséből származó disszonancia. Így gyakorolgatja ez a ködös tudatú, szegény mozgássérült azt a gyermeteg kakofóniát, amelyet az Alapkutatás ravatalánál adna majd elő. Mert ugye itt vannak a villany- és gázszámláink, minimumra állított közalkalmazotti fizetésünk, komputer által ellenőrzött telefonjaink stb. Bocsánat, erre sem elég. 1988-ban Magyarország a GDP 2,3%-át fordította kutatásra/fejlesztésre. Ez a szám 1995-ben 0,7%! A nyugat-európai országok nagyságrenddel nagyobb GDP-jükből 3%-ot fordítnak ilyen célra. Mi lehet a magyarországi stratégia oka? Tényleg az, amit Juhász-Nagy (1996; OTKA-MAKA kutatási eredmények értékelése, 144-152) zseniálisan feltételez, s a kormányszintű pénzügyi bürokráciának azt a fajta „kulturális érzéketlenségét” okolja, amely rendkívül alacsony intellektuális és morális standard-eket tükröz, miközben modernizáló erőnek álcázza magát? Tudom, hogy morbid ötlet, de kedves politizáló hölgyek és urak nem lehetne a hazai alapkutatás megalázása nélkül a statáriális kivégeztetést vállalni? Lehetséges, hogy Önöket is foglalkoztatja az utókor véleménye? A kutatás mellett a fejlesztés helyzete sem kedvezőbb; 1988-hoz képest 1994-re közel 70%-kal csökkent a magyarországi ipari kutató/fejlesztő helyeken dolgozók létszáma. Az ipari ágazatban a vállalatok közel 60%-a nem folytat semmilyen K+F tevékenységet (HGV, 1996. szept. 21, 46. old.). A Science Citation Index alapján Magyarország kutatóinak teljesítménye azon első 20-25 ország között van a világon, amely meghatározza a világ kutatásának fejlődését; a befektetett pénz hasznosulását illetően viszont az első 5 között foglalunk helyett (Juhász-Nagy, 1996). Az intézetben – ahol, ha így haladunk, majd a munkanélküli segélyt még 1-2 évig fizetés képében felveszem –, a költségvetési támogatásból a kiadások kb. 40%-a fedezhető. A többit a Tudományos Piacon kellene megszerezni. Erre hozták létre a pályázati rendszert. Nos, az AKP és MAKA életbemaradása bizonytalan, az egyik forrása a költségvetési deficit ellenére képzett segélyalap, a másik többféle okból hezitál (lásd Érsek, Magyar Nemzet, 1996. aug. 12). A KMÜFA már az IKM babája. Marad tehát az alapkutatásokat egyedül támogató 5 év alatt 44% (vagy 25%?)-ra soványult, koszmós fejőstehénke, az OTKA. Az innen felcsíphető üzenet, tehát az, hogy pályázati pénzzel együtt kevesebb áll rendelkezésre, mint ami a megroggyant magyarországi alapkutatás túléléshez kellene. Mindezt onnan gondolom, hogy az intézetem a jó pályázók közé tartozva kb. 5 mFt-os deficittel zárhatja ezt az évet. Borítékolható tehát a felsorolt körülmények fenntartása mellett az MTA intézményrendszerének jövő évi pénzügyi instabilitása után a következő évi összeomlása.

            Ne tessék bizakodni abban, ha egyszer a magyarországi alapkutatás összeomlik nem az éteri Balkán lesz az irány („... egyre inkább kiürül a külföldi technológiát fogadni képes műszaki környezet”; „... olyan egyoldalú technológiai függőségek alakulhatnak ki, amelyek nemcsak a termelés műszaki színvonalában, de a termelés puszta fenntartásában is az országon kívülre helyezi a döntéseket.” – Inotai, 1993. cit. Farkas, 1996; Magyar Tudomány, 9/96) és ne kellene Széchenyi Istvánnak újraszületni, majd egy évszázadnak eltelnie ahhoz, hogy a mostani színvonal felépülhessen. Persze vannak olyan tudománygyógyászaink, akik félig olvasott és töredékében emésztett anyagok alapján azt hangoztatják, minek is az MTA, mikor máshol az egyetemek végzik a kutatási feladatokat. A figyelmükbe ajánlom az alábbi tényeket. Magyarországon a kutatás és oktatás részleges szétválása 165 éve, az MTA megalakulásával kezdődött. Az egyetemeken végzettek azóta orientálódnak szinte kizárólagos affinitással vagy a kutatói vagy az oktatói pálya felé. A kettő nem zárja ki ugyan egymást, de abba az iramba, amit ma a kutatási pályán futni kell, nem fér bele a fő foglalkozású oktatói gyakorlat. Mellesleg azokban az országokban, ahol az egyetemeken folyik a kutatás a tanszékeken kutatásra és oktatásra szakosodó (!) munkatársak találhatók. Magyarországon vannak olyanok, akik azt képzelik, hogy az egyetemek az oktatói létszám csökkentésével és a beiskolázott hallgatók létszámának növelésével (ugye 0,9% szégyenletesen alacsony arány) még a kutatást is felvállalhatják. A középkorra jellemző inkoherens gondolatok. Szóval ez lenne a betegség oka. A betegség főbb szimptómái viszont az alábbiak.

            Az opponensekről. „A bírálók hajlamosak a jó minősítésre. Így fontos az olyan szigorú előírások bevezetése, amely megakadályozza a pályázat irreális túlértékelését” (Zimányi, 1996; OTKA-MAKA kutatási eredmények értékelése, 132-135). Hogyan is megy ez? Vannak akik pályáznak és vannak akik bírálnak. A pályázók megjelölhetik a bírálók egy részét. Ugyan azok egyszer pályázók, máskor bírálók; van tehát oka a függőség kialakulásának. Persze lenne más megoldás is. Anglia, India vagy akár Csehország például országon kívülre, angolul adja ki a pályázatokat bírálatra. A bíráló lehet ilyen is, meg lehet más milyen. Van aki úgy gondolja minden kifogásáért, és van aki úgy gondolja az összes kifogásáért von le egy pontot. Az előző típusú bíráló ellenségeket gyűjt, az utóbbi a bírálati felelősség elől menekül. Az utóbbi hosszabb távon a Nyerő (támogat, majd visszatámogatják), ugyanis nem dönt. De ki akarja, hogy ő döntsön, majd Mi testületileg és lehetőleg nyom nélkül döntünk. Az opponens nevét titkosítják. Vajon minek, hiszen a szöveg már régóta csupa prána és ámbra. Nem kell negatív tartalmú szövegszerű indokolás az elcsípett 2 pontért, ami elég a bukáshoz. Ehhez igen kiváló lehetőséget adnak olyan objektíven értelmezhetetlen rovatokban adható pontok, mint az infrastrukturális hatások (OTKA élettudományok); jelentősége, prioritás (MAKA); összbenyomás (AKP); stb. Igaz, hogy az egyes OTKA szakkollégiumok bírálati szempontjai sem azonosak. Lehet, hogy a szakkollégiumok egymás között sem tudtak megállapodni? Elmaradnak vagy tetszés szerint értelmezhetőek viszont olyan konkretizálható rovatok, amit a scientometria kínál fel. A pálya egy évére vetített impakt faktor és citáció alapján zsűrinként készített besorolás pontjai szubjektív döntéstől független konkrétumokként épülhetnének bele a bírálatokba. Az ötlet kézenfekvő, de vajon kinek az érdekeit nem támogatja?

            A Zsűrik, Kollégiumok, Hivatalok és Bizottságok. „Mindig fennáll annak a lehetősége, hogy Bizottságok nyomásgyakorló érdekcsoporttá válnak, ha az általuk lefedett tudományterület elég szűk ...” (Juhász-Nagy, 1996). Nehéz nem cinizmusnak hatóan folytatni a gondolatot. A bármiféle Bizottságok azok, akik testületileg és lényegbevágóan a rangsorokat izélgethetik (pl. AKP és OTKA egyes szakzsűrik: „Hogyan kerülhetett mZ/X a felejthetetlen I. Z. elé? Micsoda képtelenség, cseréljenek helyet!”). Szóval mely végletek közül kerülnek ki ők: (a) csupa jóindulatú, a Cím szerint pályájának csúcsára került tudós (ez a típus alig tudja elhinni, hogy a kutatás/fejlesztésben már szélhámosok is vannak; általában, nem feltétlenül az ő hibájából, felkészületlenül hezitál, szavazáskor a szomszédjára sandít és képtelen a pótolhatatlanságát célzó dicséret ellen védekezni); (b) elvetélt tudományos pálya után a tudománypolitikában utazó nagy formátumú manager (ő az, aki mindenben halálbiztos, hiszen érdekeket ad-vesz, lobbizik). Több pályázati alap körül is ugyanazok a pótolhatatlan szaktekintélyek/ közéleti emberek sürögnek-forognak, feláldozva magu(n)kat a köz oltárán. Ugye a „tanuljunk meg lobbizni” gondolat idegen a tudományos pályázatok világában, vagy ha nem az, hát már nem a tudományos pályázatok világáról van szó többé?

            Az elosztott pénzről. Könnyű jól lakottan és zuhanyozás után etikusan viselkedni. De mi legyen a közmorállal a pénztelenség izzadt állapotában. Régi dilemma. Azon a ponton állunk most, amikor azt szemléljük, hogy a forrásvíz – a fizikai törvények alapján, a jogos várakozásunk ellenére –, hol folyik ki a kesze-kusza csőhálózatból. Itt a terepen már érthető a legyintés vagy alkatrészek emlegetése. „Egy szűk magnak mindig juttatunk kutatási pénzeket.” Ez a kijelentés egy fő foglalkozású Látnok szájából hangzott el. Kik is lehetnek ebben a szűk micsodában? A Família tagjai (lásd Darvas, ÉS, 1996. szept. 27)? Azok, akik ilyen-olyan képességekkel, de adekvát címekkel Bizottságokban üldögélnek. Akik helyett Ph.D. hallgatók kínozzák a buherákat és valósítják meg a Nagy Tervet, amely – ugye emlékszünk –, a vasúti sínek kanyarban való ferdüléséből társadalmi méretű konzekvenciákat von le. Ők lennének a pályázati paraziták. Aztán van valami más is. Az ötlet nélküli, kiégett parazitákat felkeresők, akik pályázati ötletet és kapcsolatokat adnak el, cserébe viszont a parazita patinás nevét adja az ügyhöz. A hasznon majd risztelnek. Ez lenne tehát a mutualizmuson alapuló szociálparazitizmus. Végül az egyetlen ügyet preferáló pályázó kollektíva, aki mindenhová ugyanazt az ötletet adja be, kicsit más névvel, más pályázói sorrenddel, meglovagolva valami éppen slágergyanús kulcsszót. Persze rajtuk kívül azért más is kap, tudjuk ugyanis, hogy létezik utólagos statisztika. Fontosak például a fiatalok, olyan módon is, mint félig érett konzultánsi ötleteink trójai falovai pl. a Fiatalok OTKA-jában.

            Az eltűnő pénz nyomában. A költségvetési pénzből tehát nem élünk meg. Nos majd a pályázati pénzt használjuk kutatásra. De a pénz nem akar ettől a nyomasztóan kafkai Alaptól megérkezni. Mindeközben, hallom a hátam mögött, fogyasztom mások pénzét, hiszen rám is fűtenek. Aztán megérkezik a Pénz, zúgják a folyosói harangok.

            Szeretnék vásárolni. Ma nem lehet, a pénztár éppen üres. „De hát meg kell értenie már el is költöttük. Azt akarja ne legyen fizetésosztás?” Holnap év végi zárás, beszerzési stop. Hogyan is képzeltem: az OTKA-ra 17% rezsi számolható el, azonban az intézetben úgy 90-100% terheli a témámat. Hogyan fognak ezzel elszámolni? „Ugyan, ez csak papírmunka.” Azt mondják az Alapnál tudják ezt, de farizeusként viselkednek. „Mit akarsz, adtunk pénzt kutatásra?” kontra „Mit akar, küldjem el a gyermekét maga nevelő Terikét?”. Egyetlen dolog valósult meg csupán a kiírásból; nem vesszünk fel jutalomként a pályázat 20%-nál nagyobb összeget. Jelentem, már semmit sem veszünk fel. Errefelé minden nap a mohó Sztahanov példáján merengünk, aki jelvényért tolakodott. „Vegyük végre tudomásul, hogy a pályázati pénzek költségvetési kiegészítésre szolgálnak.” – mondta, az aki ott van minden édeni Hawaii-ban. Búcsút kell hát intenünk, ég veled Ártatlanság.

            A kutatási munkáról. Szerencsés vagyok, amennyiben külföldi kapcsolataim vannak. A bonyolultabb munka lényegi, bizonyító erejű része általában az országon kívül csinálható meg. Már nincs szappan (!) a laborban, nincs rá pénz, bár veszélyességi pótlékra jogosító munkahelyen dolgozom. Várom mikor mérik centire a WC papírt. Már nincs asszisztensem; még szerencse, hogy önként az USA-ba távozott; nem tudtam volna kifizetni a végkielégítését. Írok, ha elfogy a papír hát abbahagyom. Rendkívül termékenynek tűnök. Vannak akik ezt félre is értik. A világban sokfelé jelenek meg. Nem szeretek beszélni róla, mintha tiltott dolgot művelnék. Most még csak belül dübörög a kérdés: meddig? Ne tessék azonban túlzottan sajnálni, csak ebben a nézetben zuhanok, de én itt is talpra fogok esni. A sajnálat tárgya igazából Magyarország.

            A rész- és zárójelentésekről. Talán a génjeimmel hozott hivatástudatom erőlteti rám, hogy el kell számolnom, annak ellenére hogy pénzügyi szempontból nem lenne mivel. Régóta kínoz egy ötlet. Mi lenne ha egy nap kukáznék a kollegáim vödrében, majd díszes fedőlappal látnám el az így keletkező összefüggéstelen szemetet. Kiderülne-e valaha is, hogy nem kiváló zárójelentést küldtem? Másrészt, eszemben sincs megpróbálni. Félek, hogy megszoknám. Tudom ugyanis, hogy nincs aki összeveti pályázati ajánlatainkat a ténylegesen megvalósított eredményeinkkel.

*

            Záróra utáni, egyre fröccs-szagúbb kérdések. Mi alapján dönt a mindenkori Kormány a tudományra fordított összegről? Mitől lesz egy felülről szervezett pályázati alap stábja demokratikus? Milyen ismérvek alapján osztják a pénzt szét az egyes szakkollégiumok/hivatalok és szakzsűrik/bizottságok között? Kommunikálnak-e egymással a szakkollégiumok/hivatalok és szakzsűrik/bizottságok? Hogyan választják ki a szakzsűrik/bizottságok a bírálókat? Miként lehet közös nevezőre hozni az őszinte/ kőkemény/epebeteg/luciferi bíráló véleményét a joviális/nyali-fali/gerinctelen/marionett véleményével? Hogyan lehet megértetni az aranyszívűvel, hogy tudományos kritikát írni feladata; annak elmulasztása a valódi kutatások támogatását teszi lehetetlenné? Hogyan lehet olyan bírálati ívet szerkeszteni, ami kizárja a családi érzéseket és érvényesíti a teljesítmény alapján korábban szerzett jogokat? Hogyan lehet független a döntéshozó saját maga, kollégái vagy társpályázói pályázatainak esetében (értsd ha nem is szavaz, de jelen van és létezik szolidaritás is)? Ki lehet-e zárni, hogy ugyanazon személy bíráló, szakzsűri és szakkollégiumi tag (azaz túltengő) legyen? Ki lehet-e zárni, hogy ugyanazon személy többféle Alapnál legyen bíráló, bizottsági és stb. tag (azaz fellebbezhetetlenné váljon)? Elvárható-e, hogy pótolhatatlan kollégáink rájöjjenek parttalan küldetéstudatuk a ruhatárban maradhat? Érdekel-e valakit, hogy mit is csináltunk meg a pályázati ajánlatainkhoz képest? Kell-e olyan tudományos pályázati rendszer, amelynek a kutatói oldalán lévő tömérdek adminisztrációs kötelezettségével és szellemi befektetésével szemben nyomorúságos összegek állnak, amelyet ráadásul intézeti szinten költségvetés-kiegészítésre használnak? Szabad-e a magyarországi kutatók hivatástudatával és becsületével orosz-rulettet játszani?

*

            Soha nem hittem, hogy erről a dologról valaha gondolkodni fogok. A magyarországi Alapkutatás nevű lepusztult röptéren várom a felszállást engedélyező jelet. Az az érzésem, hogy a gépemre cseresznyevirág van festve, azaz csak felszállásra elegendő üzemanyaggal tankolták fel.

 

(kézirati verzió)