Darvas B. (2004): Kísérleti üzem. Saláta-frontátvonulás.
Élet és Irodalom, március 26, 48 (13): 6-7.
Darvas Béla

Kísérleti üzem

- saláta-frontátvonulás -

 

Miben jobb meghalni? Maláriában néhány éven belül, vagy nagyobb esélyt szerezni arra, hogy daganatos betegségben évtizedekkel később? A DDT rovarölő hatását felfedező kutatónak hajdanán Nobel-díjat ítélő bizottság ezt kérdezhetné vissza, ha ma akkori döntéséről faggatnánk. Hasonlóan drámai kérdés a növényvédelemben nem ritkaság. Egyik érdek miatt súlyosan sérteni egy másikat? Igen, erről lesz szó.

A Fogyasztóvédelmi Felügyelőség 1997-es, primorökre terhelő adatsora alapján a Greenpeace az adatokat szolgáltató Növény- és Talajvédelmi Központi Szolgálattól és annak irányító szervétől (FVM) kérte, de nem kapta meg a 2003-as szermaradék-vizsgálatok eredményeit. Ekkor úgy döntött, hogy a legrizikósabb kultúrából mintát vesz, és független helyen megvizsgáltatja. A kilenc fejes salátamintából egyben egy akkreditált osztrák laboratórium az EU szempontjából is kiugró mennyiségű – 159 mg/kg – ditio-karbamát maradékot mért. Hazai mérések alapján a figyelemre méltó értékek: 1997-ben 92, 2000-ben 88, 2002-ben 54 mg/kg. A 2004-es minta származási helye egy CBA-áruház, amely az eredetről nem tudott beszámolni. A média eddigi részinformációiból a teljes történet aligha hámozható ki, érzékelhető viszont, hogy a Greenpeace a fogyasztók érdekében a szermaradék-ellenőrzés jelentős szigorítását követeli; az FVM illetékes főosztályvezetője szerint salátában nem engedélyezett technológiát használtak, és büntetne, ha tudná, kit kell; de van olyan – a területen felkészületlen – is, aki a Greenpeace magyar termelőket lejárató provokációjára gondol. A saját érdekünkben nézzünk körül.

 

Miért az agrártárca mér?

Ha a szermaradéknak egészségkárosító hatása lehet, akkor miért egy agrártárcához tartozó intézet felelős a környezeti mérésekért, s miért nem az egészségügy vagy a környezetvédelem? Ez utóbbi annak okán, hogy talajaink, ivóvizünk, vadon élő állataink is érintettek. A válasz a növényvédelem megszervezésének időszakára nyúlik vissza, amikor a környezetvédelem ügye a Hazafias Népfront árvaházában álmodta Csipkerózsika álmát, s az egészségügynek volt tengernyi egyéb baja. A nagyüzemek viszont kemizáltak. Maradt tehát a felajánlás, hogy az agrártárca vállalja ezeknek a veszélyes anyagoknak az engedélyeztetési területét, beleértve a környezetanalitikai vizsgálatokat is. Így megalapozta a megyei mérőhálózatot, amire azonban sohasem épült fel a szükséges felépítmény. A laboratóriumokban összegyűlő kitűnő kémikusokat a minisztériumi adminisztráció piacvizsgálati szempontból eleve lehetetlen helyzet elé állította. Viszont az FVM miért is építette volna ki ezt a mérőhálózatot, hiszen környezetanalitikai mérései saját, gyöngén kézben tartott gyakorlatának hiányosságait leplezte volna le? Ezt tetézte, hogy időközben a nagyüzemek széthullottak, családi gazdaságok szerveződtek, és előtérbe került a laikus növényvédőszer-használat. Mindez a növényvédőszer-engedélyezés gyakorlatát érintetlenül hagyta. A veszélyes anyagok állami engedélyezése viszont megelőző lépés, amely megakadályozhatja, hogy élelmiszereinkbe és környezetünkbe ilyenek jussanak. Időközben a növényvédő szakmérnök-képzés a növényorvos-képzés lázába esett; az oktatás reformja viszont odáig nem hatott, hogy a hatóanyagok toxikológiai ismereteire bárki is érdemben oktatta volna a diákokat. Létezhetne orvos jelentős gyógyszertani ismeretek nélkül? Nem. Én úgy gondolom növényorvos sem, jelentős növényvédő szer környezetanalitikai és ökotoxikológiai ismeret nélkül.

 

Mennyi az annyi?

Ha egy, a költségvetésen élő intézményhálózat a fogyasztók érdekében vizsgálatokat végez, akkor célszerű, hogy ezt rendszeresen nyilvánossága hozza. 2004. március közepétől a 2002-es vizsgálatok meg is találhatók az interneten (www.ontsz.hu), viszont meglehetősen különös, hogy eddigre nem készült el 2003 mérlege, azaz az FVM illetékesei nem szembesíthetők ebbéli munkájukról kiállított önbizonyítványukkal. Nos, a hallgatásnak többféle oka lehet, pl. a mintázás alá vont kör valós dimenziójának megvallása. Alapszinten kétféle mintavétel létezik: rutin- és célvizsgálatok. A rutinvizsgálatok mindenféle növényt igyekszenek megmintázni, majd a legtöbb hatóanyagra megvizsgálni. Az USA-ban ezeknél az átlagos találati arány egy-két százalék. Az FVM egy százalékot emlegetve az egészségre káros nagyságú értékekről beszél. Ehhez elfelejti hozzátenni, hogy 12 százalék (!) a nem engedélyezett technológiákból származó szermaradékos termék, amely úgyszintén nem fordulhatna elő piacainkon. A célvizsgálatokban viszont, amikor a rizikós termékeket (fejes saláta, kígyóuborka, csemegeszőlő, földieper) kiválasztjuk, tehát pl. salátát mintázunk, akkor a találati arány egy nagyságrenddel magasabbra hág; mint 1997-ben is mértük, tíz százalék lesz. Sőt, ha olyan hatóanyagokat is kimutatunk, amelyet tilos a kultúrában használni (+20 százalék), az már a termelői fegyelmezetlenségről is szól. Az EU legkritizáltabb országaiban (Finn-, Görög- és Spanyolország) hat százalék ez az érték. Az USA-ban 1995-ben olyan széles körű ellenőrzés és a törvényeket áthágókkal kapcsolatos büntetéskampány vette kezdetét, ami egy éven belül a termelők fejébe véste ebbéli kötelességeiket.

Van egy másik módja is annak, hogy a statisztikánk kedvezőbb legyen. Ehhez értenünk kell a minta- és a vizsgálati szám közötti különbséget. A mintaszám arról szól, hogy hány helyen és technológiával termesztett salátát vettünk. A vizsgálati szám másról, pl. a gázkromatográfunk húsz hatóanyag egyidejű vizsgálatára van beállítva. Egy salátamintán tehát húsz egyidejű vizsgálatot végzünk, de mondjuk egy hatóanyag múlja fölül az engedélyezett maradékértéket. Amikor a mintaszámra vonatkoztatjuk a találatot, akkor azt mondjuk, a minták száz százalékában találtunk egészégre káros szermaradékot, ha viszont a vizsgálatok számához, akkor a mérések öt százaléka pozitív. A nyájas fogyasztónak viszont az is sok, ha egyetlen hatóanyag átlépi azt a küszöböt, amelyet a hatóságok egészségre károsnak nyilvánítanak, tehát világos, hogy a mintaszám a valós viszonyítási alap.

Az agrártárca szerint 2002-ben 2081 mintát vizsgáltak. Ebben 20 határérték fölötti volt, 246-ban pedig nem engedélyezett maradékot mutattak ki (Politzer, Győrfi és Hargitainé, 2002). Elgondolkozhatunk azon, hogy a hazai vizsgálati szám elégséges-e, vagy sem. Ha elosztjuk a vizsgálatok számát a laborok (13) és a főbb kultúrák számával (30), akkor igen szerény érték jön ki. Csongrád megyében például 1994-2000 között évi 37 salátamintát vizsgáltak. Ha a megyében lévő öt nagyvárost vesszük, akkor kéthavonta jelenik meg a legnagyobb piacon ellenőr, és vesz egy mintát. A mintavételi háló lyukbősége fölöttébb nagy, tehát fogyasztókat védő biztonságról nem beszélhetünk. A gyógyszerengedélyek rendszeres felülvizsgálatát az egészségügy kritikus feladatának tartja, pedig az azzal való a kezelésről legalább az érintett tud. Nem így a növényvédőszer-maradékokról, amit grátisz kapunk.

 

Van-e ditio-karbamát engedélyezve fejes salátában vagy sem?

A ditio-karbamátok (mancozeb, metiram, propineb, thiram, zineb, ziram) szabadforgalmú készítmények. Bárki megveheti és használhatja őket, akinek kedve szottyan rá. Tételezzük fel a legjobb esetet: gazdánk minden évben megveszi az FVM Növényvédő szerek, termésnövelő anyagok című könyvecskéjét (Ocskó, Molnár és Erdős, 2003). Ennek 595. oldalán azt olvashatja, hogy fejes salátában a Perocin 80 WP felhasználható. A Perocin hatóanyaga a zineb, ami a ditio-karbamátokhoz sorolandó. Igaz viszont, hogy a 393. oldalon, ahol a Perocin egyéni lapja található, már nincs szó fejes salátában való felhasználhatóságról. Akkor most szabad-e felhasználni vagy sem? Tehát büntethetne-e az FVM főosztályvezetője, vagy mégsem. A kiadvány 595. oldala szerint – amelynek a főosztályvezető lektora volt – aligha. Eke István csöndben azt mondhatta volna, hogy ez méretes nagyságú nyomdai hiba részükről, még ha tíz éve ebben a formában olvasható az évente kiadott könyvekben is. De kalandozzunk más ditio-karbamátok tájára. A Pol-Thiuram nevű készítménynél (hatóanyaga: thiram) azt olvashatjuk (404. oldal), hogy az felhasználható zöldségfélékben palántadőlés ellen. Nem félreérthető ez?

Szálljunk le most a hétköznapok szintjére. A mérések tanúságai szerint a ditio-karbamát-maradék előfordulása salátában rendszeres. Ennek oka, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a mancozeb, zineb és thiram használata salátában engedélyezett technológia volt. Csongrád megyében 1984-2000 között a mintázott saláták 46 százalékban volt kimutatható valamilyen szermaradék, míg egészségkárosító mérték a minták 7 százalékában fordult elő (Ilovai és Zentai, 2002). A kritikus minták egyharmadában mancozeb (Dithane DG), egynegyedében iprodion (Rovral) fordult elő. A mancozeb felhasználási engedélye a kilencvenes években általánosan zöldségfélékre szólt, s a saláta ugye zöldség. A karaván ilyenkor általában halad. A 2002-es országos mérések viszont salátában egy új, nem engedélyezett hatóanyag, az azoxystrobin (Amistar) gyakori előfordulását mutatták ki.

Egy gazda kertjében sokféle zöldség- és gyümölcsféle terem. Ugye nem gondolja komolyan senki, hogy egy laikus növényenként megveszi valamennyi speciális készítményt, majd növényfajait körülményesen, egymástól elkülönítve permetezi. Ez már nem a többségében nagyüzemi mezőgazdaság, ahol növényvédő szakmérnökök irányítják a nagy területen termo monokultúrák vegyszeres kezelését! Az engedélyezett szerstruktúrát laikusokra átszabni elengedhetetlen lett volna, de az állami engedélyezők nem szembesültek a feladatukkal. Az önjelölt őstermelő megtanult egy technológiát, s a szomszédjait is erre okítja. Ha jó volt valami a nyolcvanas években (lásd mancozeb), akkor hidegen hagyja, hogy a minisztériumiak mit ügyintéznek. A „fekete technológiák” szigorú büntetése nálunk egyébként sem gyakorlat, azaz a hatóság – paradox módon – saját engedélyezési rendszerét sem veszi komolyan. Egy átlagosan elszegényedett kelet-európai gazda vesz egy széles hatásspektrumú rovarölo szert, kiegészíti gombaölővel, s a kertjében lepermetezi azt, ami az útjába kerül. Kísérletezik velünk. Jó, ha a dózisbeállítással nem áll hadilábon. A nem engedélyezett szerek maradékai ezért fordulnak növekvő gyakorisággal elő növényeinkben.

 

Mi az a szint, ami elfogadható?

Mielőtt erre válaszolnánk, fussuk át, miféle hatása lehet annak, ha határérték fölötti ditio-karbamátot fogyasztunk. Azonnali hatása csak akkor lehet, ha mindez alkoholfogyasztással esik egybe. Ekkor pulzusszám-emelkedés, kipirulás, végül hányás is előfordulhat. Ennél alattomosabb azonban a krónikus hatás, ami viszont csak rendszeres fogyasztás esetén fordulhat elő, azaz vegetáriánusok és súlyukkal elégedetlen, köretként salátát választók érintettek. Az ebbéli mellékhatások jelentős része a ditio-karbamátok bomlástermékétől – az ETU-tól – származik. Ennek következményeként immunmoduláns (az immunrendszer működését gátló), endokrin zavaró (a pajzsmirigy jódfelvételét megbontó), széleskörűen mutagén (az örökítő anyagot megváltoztató), így karcinogén (egérben máj-, patkányban pajzsmirigyrákot előidéző), valamint egéren és hörcsögön teratogén (a magzat fejlődésbeli rendellenességeit kiváltó) hatások ismertek. Mindezek állatkísérletekben igen nagy felvett dózisnál fordulhat elő, ezért létezik elfogadható maximális szermaradék-szint.

A ditio-karbamátokra méretezett elfogadható szint igen ellentmondásos. A Világegészségügyi Szervezete (WHO) növényenként eltérő ditio-karbamátszintet tart elviselhetőnek. Míg száraz komlóban 30, kelkáposztában 13, fejessalátában 10, vöröshagymában 0,5, addig spárgában 0,1 mg/kg értéket tart megengedhetőnek. Gondolhatunk arra, hogy ezekből a növényekből egy átlagfogyasztó különböző mennyiségeket fogyaszt, azonban ez az okoskodás a kelkáposzta-spárga összevetésekor megbicsaklik. Hasonló zavarba esünk, ha ugyanarra a növényre eltérő térségek limitszintjeit vetjük egybe. Fejes salátában például Kanada 7, Európa 5, Magyarország 2, de az engedélyezés hiányában 0 mg/kg értéket tart elfogadhatónak. Az eltérő értékek arra jók, hogy azt a kérdést tegyük fel, mennyire objektív alapokon nyugszanak is a rizikóanalízisek? A nagyfokú bizonytalanság miatt a fogyasztók egy része a biotermékek irányába fordult. Tegyük azonban túl magunkat azon a részletkérdésen, hogy a kémikusok 32, 80 vagy végtelen többszörösét mérték az elfogadhatónak. Jegyezzük meg, hogy annyit, amennyit idáig még sohasem. Tegyük fel az egyetlen jogos kérdést, azt, hogy rendben van ez így?

Mi az tehát, amit hiányolhatunk? Például az országos tisztifőorvos megszólalását. Ő 1997-ben, a Szombat délelőtt című rádiómagazinban a lindane hatóanyag esetében azt nyilatkozta: mondvacsinált probléma a növényvédő szerekkel kapcsolatos toxikológiai problémákról diskurálni, s bár csak ez lenne a legnagyobb bajunk. Átmeneti csönd után 2000-ben ezt a hatóanyagot nálunk is betiltották. Most az agrártárca sajtószóvivője lepett meg bennünket az alábbi nyilatkozatával: „Nyugodtan ehetjük a salátát, mert kilószám kellene falnunk ahhoz, hogy a kifogásolt szerből annyi jusson a szervezetünkbe, amennyi valóban ártalmas” (Magyar Hírlap, március 11.). Szóval mitől jobban tájékozott az agrártárca szóvivője, mint a WHO? Mégis, nem lehetne végre ezekhez a kérdésekhez az érintett hazai hatóságok méltatlanul felkészületlen és felelősséget hárító közjátéka nélkül nyúlni?

 

(ÉS verzió)