Darvas B. (2000): S mi tessék rajta? Liget, 13 (8): 59-72.
Darvas Béla

S mi tessék rajta?

(közérzetszennyezés kémiai biztonságunk ürügyén)

Kérdések elé (utólag)

Tudtommal nem vagyok zöld. Nem mintha az másnál kevésbé rokonszenves lenne, sőt mint szín, talán leginkább gusztusomra való – az élet egyik főszereplőjére, a klorofillra emlékeztet. Mégis, színes világban – képek között – élek; némelyikre utalok majd itt lejjebb.

            Az írás a globális környezetvédelem nagy kérdései közül csupán egyet vesz majd kíméletesen szemügyre, mindez nem értékítélet, csupán az írásmű véges terjedelmét és szerzőjének hasonló tájékozottságát tükrözi.1 Ebből következően nem kedvelem kevésbé a kémikusokat, genetikusokat és toxikológusokat, mint bármely más szakmát ezen a világon, sőt ellenkezőleg: tudásuk megkülönböztetett érdeklődésem tárgya.

            Nem a hazai peszticidengedélyezésben és kereskedelemben dolgozó kortársaimról hagyok nyomot; írás közben egy percig sem láttam az arcuk. Mással kell megértetniük, hogy rendkívül sokrétű a munka, amit végeznek. Minden tiszteletem azoké, akiket írásom megérint (akiket most látszólag én, s akik majd engem haladnak meg) feltéve, ha nem hiszik azt, hogy már mindent tudnak, sőt azt gondolják, hogy úgyszólván alig valamit, s ez ellen tesznek.

 

Miről szól az Üzenet?

            Földünk bioszférája magában foglalja a levegőt, a talajt, a vizeket és az élőlényeket, amelyek benépesítik. 1992-ben 71 országból, 1700 elkötelezett kutató (az 1969-ben alakult Union of Concerned Scientists), köztük 104 Nobel-díjas (közöttük Ernst Mayr, Frederick Sandler és Stanley N. Cohen stb.) fordult a világ közvéleményéhez és hívta fel a figyelmet környezetünk súlyos problémáira. Az 1992-es felhívás folytatása 1997 áprilisában következett, belátva azt, hogy az eltelt öt év eredményei rendkívül csekélyek.2 Nézzük melyek a legfontosabb területeket, ahol létezésünk, tevékenységünk konfliktusai már nyilvánvalóak:

            A környezeti háttérsugárzás emelkedése: mindez a fegyverkezés és atomenergia-hasznosítás – nyomában mutációs és karcinogén hatások3 – miatt emelkedőben, amelyet súlyosbít a csernobili katasztrófa (Mi legyen a lepukkant atomerőművekkel?) és a megoldatlan nukleáris hulladéktárolás problémaköre (Hová tegyük a dzsuvát, ha hozzánk közel semmiképpen?);

            A levegőszennyezés növekedése: a klórfluórkarbon-típusú vegyületek (lásd a hűtőiparban, aeroszolokban a freon; talajfertőtlenítésben a metil-bromid) a sztratoszférabeli ózonpajzs rombolásával az UV-sugárzás mértékét emelik, amelynek következménye a mutációs események számának növelésén keresztül a bőrrákos megbetegedések arányának emelkedése, s amely egyúttal csökkenti az immunrendszer hatékonyságát, befolyásolja a növényi fotoszintézist, így a tengeri fitoplankton-tevékenységet is (Hogyan is lesz majd a Nap alatt?). A hagyományos energiatermelés - szén-dioxid produkció (az utóbbi 100 évben koncentrációja a levegőben 260 ppm-ről 360 ppm-re változott) - következményeként fellépő globális felmelegedés (1850 óta 0,3-0,6 oC emelkedés) veszélyezteti a sarki jégsapkákat. A kőolaj-származékok és a szén elégetésekor keletkező kén- és nitrogén-tartalmú gázok savas esőket eredményezve, pusztítják az élővizek állat- és növényvilágát (Mire váltsuk le a környezetpusztító energiahordozóinkat?);

A vízkészletek elszennyeződése: a felületi vizek (folyók, tavak, tengerek) és a talajvizek elszennyeződését részben az ipar (bányászat, vegyipar stb.), részben a mezőgazdaság (állattartó telepek szennye, műtrágyázás és növényvédelem) okozza. Ma az édesvizek felét hasznosítjuk. A vízszennyezés 80 országra terjed ki, és a Föld lakosságának 40%-át érinti (Mi él meg bennük, mit iszunk, ha így „haladunk”?);

            A termőtalajok pusztulása: 1945 óta a Föld termőtalaj-készletének 11%-a pusztult el. A szakszerűtlen legeltetés miatt jelentősek az eróziós károk. Az öntözés (nem megfelelő ionösszetételű, pl. nátriumban gazdag öntözővíz használata vagy a megemelt talajvízszint miatt az alsóbb rétegben felhalmozódott sók felsőbb rétegekbe kerülése) miatt a szikesedés, a műtrágyázás miatt a talajok elsavanyodása, az ivóvizek nitrát-tartalmának emelkedése és a perzisztens gyomirtó szerek felhalmozódása tapasztalható (Elhasználni vagy fenntartani?);

            A biodiverzitás csökkenése: az emberi terjeszkedés okozta területfoglalás, társulástípusok felszámolásával jár. Az őshonos fajokban igen gazdag esőerdők pusztítása különösen súlypontos ebben a vonatkozásban. A „kémiai forradalom” által kellő ökotoxikológiai tudás nélkül a világra szabadított kb. 4 millió szintetikus vegyület és melléktermékeik megsemmisítésének problémaköre, a nem szelektív peszticidekkel történő élőlényirtás, a táplálékláncokban felhalmozódó származékaiknak változatos hatásai jelentősen súlyosbítják ezt a helyzetet. Amennyiben a jelenlegi tendenciák változatlanul maradnak, 2100-ra a Föld fajkészletének egyharmada kipusztulhat (Milyen lesz majd egymagunkban?);

            A Föld túlnépesedése: a bolygónk eltartóképessége véges. A lakosság 8-14 milliárd közötti ingadozását várják, amelyben 20%-ra becsülik az alultápláltak és 10%-ra az éhezők arányát. A Föld népeire kiterjedő (vallásfüggetlen és női egyenjogúságon alapuló) családtervezés tehát sürgetővé, a fenntartható fejlődés megoldása pedig égetővé vált (Önkorlátozás?).

            Ha problémáink lehetséges bővülését kellene megjósolnom, akkor az agrobiotechnológia labirintusára tippelnék (Áttervezzük-e a környezetünket?). A ma kibocsátásra kerülő transzgenikus élőlényekkel kapcsolatos ökológiai tudásunk éppoly alacsonyszintű, mint ami hajdanán a toxikológiát jellemezte a vegyipari „bummnál”, ami nem is annyira meglepő, ha tudjuk, hogy jobbára ugyanazok a cégek a főszereplők, bár idilli hamvát vesztett neveiket esetleg megváltoztatták.

 

Hogyan tájékozódjunk?

            Bennem a vegyipar termékeivel kapcsolatban alakult ki – igen lassan – szkepticizmus. Becslések szerint évente mintegy 30 ezer olyan vegyületet állítanak elő, amelyek korábban nem léteztek a Földön. Az új hatóanyagok némelyikéből gyógyszer lesz, másokból peszticid, Európában kódolható élelmiszeradalék, kozmetikum, festék, szigetelőanyag, háztartási vegyszer stb. Az élőlényeknek nem volt sem szükségük, sem lehetőségük – tudom Szabad Jánostól –, hogy alkalmazkodjanak ezekhez az új vegyületekhez, s az evolúció során nem alakult ki olyan fiziológiás vészjelző rendszer sem, amely miattuk megszólalhatna. A 40-50-es években néhány modellállaton az akut toxicitásvizsgálatok is elégségesek voltak arra, hogy az élővilág számára xenogén, ökotoxikológiai4 hatásait illetően ismeretlen vegyületek kapjanak helyet az életünkben.

            Nincs róla szó, hogy nem végezne – jelenlegi tudásunk szerint – tekintélyes mennyiségű vizsgálatot a fejlesztő. Az állami engedélyezési hivatalok viszont régóta nincsenek már olyan helyzetben, hogy független kontrollvizsgálatok alapján döntsenek. Helyette az EPA (az USA Környezetvédelmi Hivatala) követelményrendszert dolgozott ki, amelyet a fejlesztőnek minősített (GLP rendszer), szigorú dokumentációs kötelezettségeket teljesítő saját laboratóriumokban kell megfeleltetni. Ebből az következett, hogy ma az engedélyezési hivatalok köztisztviselői a fejlesztők „önbevallását” csak adminisztratív módon ellenőrzik. Nem lenne baj akkor, ha a szükséges toxikológiai vizsgálataink köre előzetesen olyan pontossággal körvonalazható lenne, hogy mindez kellő biztonsággal működne. Erről azonban szó sincs. Az új hatásmechanizmusú vegyületek mindig kicsúsznak a rutintesztek hatásköréből, és az ökotoxikológia megfelelő tesztrendszereken fáradozva jelentős fáziskéséssel kullog utánuk, s néha évtizedekkel később próbálkozik a tiltással. Például a rovarölő szerek tekintélyes része hosszú ideig az idegmérgek közül került ki. Mikor megjelent az első rovarokat megbetegítő baktérium (Bacillus thuringiensis) és az első vedlésgátló (diflubenzuron), az addig működő rutin csődöt mondott. Akkor még ezek az új fejlesztések kerültek mindezért hátrányos helyzetbe. Ma viszont az adminisztrációban jeleskedő engedélyező – tapasztalataim szerint – egyre kevésbé képes követni a konkrét helyzetet. A fejlesztők által kitöltött dokumentációk ugyan „teljes” körűek, csupán az nem világos vajon a speciális kérdésre – amelyet nem tartalmazhat a kérdőív – is válaszoltak-e? Ezt a speciális kérdést a fejlesztőnek magának kellene feltenni, mert erre az engedélyező köztisztviselő honnan jöhetne rá, s vele már nem is kutatók, hanem forgalmazási jutalékra szerződtetett kereskedők egyeztetnek, akik abban jók, mire használható a készítmény, s nem abban, hogy hatásmechanizmusa szerint milyen jellegű speciális környezeti és egészségügyi veszélyt hordoz. Így ma, ha megnézzük a fejlesztési előrejelzéseket, egyértelműen az egyéb hatásmechanizmusú vegyületek hódítják a rovarölő szerek piacát, mivel toxikológiai tettenérésük nagyságrendekkel lassabb; így van idő minden tevékenységek mozgatóira: a megtérülésre és a jövedelmezőségre.

            Ma 20-40 millió dollárba kerül egy peszticid-hatóanyag kifejlesztése. Gyógyszerkutatásban ezt 300 millió dollárra és 10-12 évre becsülik. A kamatokkal együtt a befektetett pénznek mintegy a kétszerese kell, hogy megtérüljön. Különösen drágák a krónikus toxicitási vizsgálatok. Nem is csodálható, hogy a peszticid-világpiac kétharmada a nyolc legnagyobb gyógyszer- és növényvédőszer-gyártó multinacionális cég (Monsanto, Aventis, Novartis, Astra/Zeneca, Du Pont, Bayer, Dow AS, BASF) kezében összpontosul, amely tömegétől gerjesztve önmaga is egyre koncentrálódik, s ma éppen a szemünk láttára szippantja be a biotechnológián keresztül a növénytermesztés kulcsfontosságú elemét a vetőmag-termesztést. A hírek szerint éppen ez év januárjában roppant össze a Novartis és az Astra/Zeneca közötti vékony fal (az egyesülő agro-részleg lásd, mint Syngenta).

            Tudásunk bővülésével – amint ez általában a bizonyosság szintjén prognosztizálható – több grandiózus felfedezésről hámlott le a kályhaezüst hamvassága. Emberen is rákkeltőnek bizonyult az azbeszt (tüdőrák), amellyel előszeretettel szigeteltünk (házgyári lakásainkba jelentős mennyiséget építettünk be, azbesztszálakat találhatunk vízhálózatunk eternit csöveiben is); a benzol (leukémia), amely ma is ott van néhány növényvédő szer formulációban, mint a csomagoláson fel sem tüntetett oldószer; a vinil-klorid (máj- és tüdőrák), amely műanyagaink (PVC) egyik sztárja; a cyclosporine (lymphoma, bőrrák), amely „csúcsgyógyítási” technikánk heroikus zsákutcájában, a szervátültetésben a kulcsfontosságú immunszupresszív gyógyszerünk; a diethylstilboestrol (DES, mell- és ivarszervi rákok) nevű „magzatvédő” gyógyszerünk, amely annyi bajt okozott, amíg végre „leváltották” a szteroidreceptorokon ható mai fogamzásgátlóink (ivarszervi és májdaganatok), amelyekkel elszántan és önpusztítóan családtervezünk, és messze lenne még a felsorolás vége (azathioprine, chlorambucil, melphalan, phenacetin stb.), ha gyógyszerész lennék. De, mit mondanánk a veszélyes szakmáknak – az uránbányászokon (tüdőrák), aszfaltozókon (tüdőrák), egészségügyi dolgozókon (leukémia, hepatitis és bőrrák) túlmenően az alumínium- (tüdő- és húgyhólyagrák), a bőr- (leukémia és orrüregi daganatok), a bútor- (orrüregi daganatok), bizonyos festék- (húgyhólyagrák), a gumi- (leukémia és húgyhólyagrák), a vinil-klorid- (máj angioszarkóma) gyárakban dolgozóknak –, ha nem kellene szépíteni a kilátásaikat. Ilyesmi lenne a civilizáció ára? Eléggé bizonytalanok vagyunk.

            Lehet-e bizonytalanságunkhoz Bruce Ames munkásságának köze? A világhírű Ames-teszt kidolgozója, aki pályafutásának elején szigorúan közelített a vegyületek (ezen belül a peszticidek) mutagén hatásaihoz, idősebb korára az ellenkező véleményének adott hangot.5 Rendkívüli hatása azonban a kutatók gondolkodására pro és kontra sem tagadható. Bizonyára nem véletlen, hogy az USA Szenátusa meghallgatásra hívta meg munkatársával Lois Golddal együtt. A kérdés úgy hangzott: mi az igazság a környezetszennyezés, a peszticidek és a rosszindulatú daganatos betegségek összefüggéseit illetően?

            A rosszindulatú daganatos megbetegedések száma összességében nem emelkedik a világon, csupán három esetben mutatható ki növekvő tendencia, ezek: a tüdőrák (dohányzás), a melanoma (UV-B sugárzás) és a non-Hodgkin lymphoma (rosszindulatú nyirokszervi betegségcsoport). Ez utóbbi oka jelenleg nem ismert, de néhányan ezen a területen jelölik meg a mutagén vegyületek következményeit. Magyarországon ehhez képest – ahogy Farkas Ilonától tudom – a 40-49 éves férfiaknál az összes daganatos eredetű elhalálozások száma 1965-1997 között szinte lineárisan a 3-szorosára nőtt (hasonló mintázatot mutat a cukorbetegség és a májbetegségek is). Ezen belül 1975 és 1995 között a tüdő- (4169-ről 7551-re), az ajak- és szájüregi (462-ről 1419-re) és az emlődaganatok (1674-ről 2265-re) száma növekedett erőteljesen. 1993-ban a magyar férfiak az első, a nők a 2. helyet foglalták el a daganatos eredetű halálokok WHO szerinti statisztikájában.5 Napjainkban – ahogy Dési Illés tájékoztatott – a rosszindulatú betegségek aránya a halálokok között tovább emelkedett, s ma már annak 22%-át (több mint évi 30 ezer ember) teszi ki. Jelentősen nőtt a tüdő-, vastagbél/végbél- (okok között a rostszegény táplálkozás) és méhnyakrák (többnyire vírusos eredetű) aránya.

Ames és Gold úgy gondolják, hogy a rosszindulatú daganatos betegségek főbb okai:

a./ A dohányzás (az összes rákfélék harmadának, a tüdőrák 90%-ának okozója): túl a benzpirének mutagén hatásán a füstben lévő nitrogén-oxidok lekötik a szervezet antioxidánsait;

b./ A kiegyensúlyozatlan – zöldséget és gyümölcsöt nem tartalmazó – táplálkozás: antioxidánshiány áll elő (C-, E-, B12-vitaminok, folsav és karotinoidok), amelynek következtében a DNS-javító funkció romlik;

            c./ A krónikus betegségek (fejlődő országokban): a gyulladásokban tevékenykedő fehérvérsejtek (főként fagociták) oxidatív mutagéneket bocsátanak ki;

            d./ A hormonális faktorok: a reproduktív hormonok a mell-, prosztata-, petefészek- és endometrium-daganatok kialakulásában vesznek részt és ezek az összes rákos betegségek 20%-át teszik ki.

            A kilencvenes évek végéig megvizsgált vegyületek fele bizonyult patkányokon daganatkeltőnek. Ames és Gold úgy vélik ennek oka az, hogy túlságosan nagy dózisban vizsgálják ezeket. Ötöt emelnek csupán ki a többi vegyület közül: benzol, kloroform, formaldehid (pl. a légkondicionáló gépek tevékenysége kapcsán), TCDD (2,4,7,8-tetraklór-dibenzodioxin), tetraklór-etilén (patyolatokban használják száraztisztításra). Szerintük a patkányokon mért eredmények csupán figyelmeztetőek, amelyek további rizikóelemzést igényelnek. A mindennapi táplálkozásunk során igen nagymennyiségben jutnak természetes eredetű mutagén vegyületek a szervezetünkbe – mondja Ames és Gold. Nehezen védhető teóriájuk azonban elsősorban kávéra és több fűszerre (mustár, bors, gyömbér, szerecsendió, torma, tárkony, édeskömény) vonatkozik, s másodsorban – antioxidáns hatású vitamintartalmuk miatt alig hihetően – káposztafélékre (bimbóskel), fejessalátára vagy csonthéjas és almástermésű gyümölcsökre.

            Gyakori tehát a jelenlegi tudásunkra alapozott ellentmondásos magyarázkodásban („Ilyen az élet. A természet sokkal inkább igénybe vesz bennünket, mint néhány szintetikus anyag.”) a keresztbemutogatási technika: miért erről/arról a lényegtelen, kevés embert érintő faktorról értekezünk, hiszen a dohányzás is biztosan rákkeltő, mégis költségvetési bevétel miatt veszni nem hagyott személyes privilégiumunk, vagy miért nem beszélünk akkor a radonról (tüdőrák), amely salakbeton házaink falából leselkedik ránk? E szerint persze „megmagyarázhatatlan” bűnt már aligha követhetünk el, mert minden nagyobb szabásút megvalósítottak már előttünk.

            Más is van persze, a fejlődési rendellenességeket (teratogenitás) okozó vegyületek sora, amelyek közül a thalidomid hatóanyagú nyugtató (Contergan) valamint a 2,4,5-T+2,4-D gyomirtókat és TCDD gyártási szennyezőt tartalmazó vietnámi dzsungellombtalanító az Agent Orange története lehetne a leginkább ismert (mint ahogyan nem csak érdeklődésünk hiányából származóan nem az). És ezek csak az emberre vonatkozó bizonyosságok, amelyek előtt ott mutatják magukat az állatokon végzett kísérletekből ismertté váló negatív tapasztalataink. Róluk azt mondják: emberen nem biztosan olyanok.

 

Mit és ki bizonyítson?

            Ártalmatlanságot vagy ártalmasságot? A különbség messze nem szónoki! Ha ugyanis ez utóbbit, akkor nekünk van teendőnk (és persze ki finanszírozza, ha az állam, mint tudjuk erre képtelen), de ha az előzőt, akkor felvetéseinkre a gyártónak van komoly tennivalója. Ma úgy fest, hogy egy vegyület megjelenésekor az ártalmatlanságot (EPA deklaráció, de szerintem skandináv gyakorlat) kell a fejlesztőnek – a kor tudásszintjén – bizonyítani. Később viszont már, ha valamely független laboratórium felveti annak lehetőségét, hogy probléma van egy környezetünkbe került vegyülettel, úgy a kereskedők (a gyár fejlesztői már régen mással foglalkoznak) tőle követelik az ártalmasság bizonyítását. E tétova szerepcserében viszont eredendő óvatosságunk oldódik fel az örökké felkészületlen és laikus múltban. Az EPA időnként re-regisztrációs akciókat indít, hogy a kor toxikológiai követelményeinek megfeleltesse a már környezetünkben lévő engedélyezett technológiákat. Nos, a világ legnagyobb környezetvédelmi hivatalának kapacitása csupán a vegyületek 5%-ának évenkénti ellenőrzésére elégséges. Tessék számolni, és ekkor még eszünkbe sem jutott a csupasz majom mellett élő seregnyi faj, amely neki abszolút kiszolgáltatott.

            A gyógyszerek használatakor eldönthetem: vagyok-e annyira beteg, hogy az esetenként meghökkentő mellékhatásokat megkockáztassam. Más esetekben, mikor például frissen fogyasztandó zöldségféléinket és gyümölcseinket kezelik peszticidekkel, erről már nem önként döntök. Helyettem teszi ezt az ország egészségvédelemtől drákói szigorúságú esetleg a „termelésnek” alárendelt, simulékony engedélyezési procedúrája, messzemenően bízva a csöppet sem triviális – sőt utópisztikus – termelői (toxikológiai!) tudásra és fegyelemre.

 

Mennyire legyen biztonságos?

            Zéró-tolerancia vagy elfogadható szermaradék? Az egyik oldalon azt kell megfontolnunk, hogy mutagén vegyületeink egyetlen molekulája kiválthatja a hatást, s nagyon szerencsétlen esetben transzformált sejt jön létre, amely várja az őt aktiváló stimulust, hogy daganattá fejlődjön (ehhez persze – kicselezve a detoxifikációs kapacitásunkat – el kell a sejtbe jutnia, speciális módon be kell avatkoznia annak örökítő rendszerébe, majd eredményesen rejtőzködni az immunrendszer elől, amíg a promoció be nem következik). Itt azt is mondhatnánk (ha van helyettesítő technológiánk), hogy nem reszkírozzuk ezt a “kis gyanúsat”, azaz kitiltjuk környezetünkből. E tiltás azonban lehet csak magunkra méretezett. Úgy ítélkezünk, hogy gyártani lehet, és egyik szemünket becsukjuk majd, mikor exportáljuk (így érkezik, pl. Magyarországra Dániából parathion-methyl, Olaszországból és Németországból atrazine). Esetleg az előállítását is tiltjuk, ekkor még kitelepíthetjük a gyártási kapacitásunkat (pl. DDT-, HCH-, paraquat-technológiatranszfer) valamely fejlődő országba (lásd Brazília, Mexikó, India és Kína), amely az általunk ismert veszélyekről még mit sem tud, azaz örül, hogy bevették a „Nagy Buliba”. Később majd rafinériánk eredményeként visszakaphatjuk a kiajánlott bóvlit, mint trópusi gyümölcsfélékben (narancshéjban), élvezeti cikkekben (kávé, kakaó, mogyoró) és a tenger gyümölcseiben érkező szermaradékot. Ez a gagyizás, amely a Sandozon keresztül a Novartisba olvadó Velsicol példáján keresztül vált ismertté, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mára a peszticidgyártás bizalmi tartalékait nagyjából felélte.

            De térjünk vissza a mutagenitás természetéhez: ha vegyületeket baktériumsejteken vizsgálunk koncentráció-függő képet kapunk. Ennek oka az, hogy tenyészetünkben érzékeny és toleráns egyedek fordulnak elő. Minél nagyobb mennyiségű sejttel dolgozunk, annál kisebb koncentrációban mérhetjük ki a mutagén hatást, hiszen az igen érzékenyek abszolút száma emelkedik a tesztben. Nálunk sincs – bizonyos értelemben – másként. Az a vegyület mennyiség, amelyet az „átlagos” még lazán leküzd, az érzékeny számára lebírhatatlan akadály. A vörösbor is tartalmaz mutagén anyagokat, azonban az egészséges szervezetben a DNS-javító mechanizmusok ezt még kezelni tudják. Az érzékenyek sejtjeiben ezzel a javító funkcióval lehet baj, s számukra a mai xenobiotikumokban gazdag környezetünkben kevés az esély.

Másik oldalon viszont ott van, hogy „termelni” kell, közösségünknek gondoskodni kell egy bizonyos mennyiségű emberről. Ehhez a kor különböző fejlettségű technológiákat kínál: gazdagok drága, korszerű; szegények olcsó, kukázott technológiákkal kapcsolt kisebb-nagyobb rizikóval élnek együtt, bármennyire is demagógiának hat ez a megállapítás. Azt is mondják ez a mai már rizikó-társadalom, azaz technológiáink többsége (némelyek szerint mindegyike) – terebélyes tudásunk harmatossága miatt – magában foglal valamilyen nagyságú veszélyt. Ha nincs abszolút biztonság – gondolkozik logikusan a jó köztisztviselő –, állapítsunk meg a „elfogadható napi felvételi értéket” (relatív biztonság), amely aztán élelmiszereink és ivóvizünk belenyugvással fogadott szermaradék-értékeiben köszön vissza ránk. Mit jelentenek tehát köszöbértékeink? Jelenlegi tudásunk szerint termelési célokból felvállaltatott rizikót, amelyre orvos-statisztikusok rizikóelemzéssel azt mondhatják: még elviselhető. Az EPA szerint egymillió felnőttből és tízmillió gyerekből egy-egy (az adott ügyben legérzékenyebbek) hullhatnak. Az elfogadható napi felvételi értéket az átlagos testsúlyú ember, átlagos mennyiségben fogyasztott élelmiszerfajtákban és átlagos ideig veszi magához. Ennek legkínosabb problémája, hogy átlagos ember, mint a legendás „állatorvosi ló” is fiktív, nem konkrét lényként gondolkozunk róla. Hamar kiderülhet róla, hogy táplálkozási szempontból jelentősen eltérnek a különböző nemzetek átlagemberei. Mennyi fókazsírt, paprikát vagy avokádót fogyaszt az átlagember, ha eszkimó, magyar vagy ausztrál? Továbbá, kérdezzük most populizmusra hajlóan: elfogadhatóan tudja-e a rizikót elemző – számokba feledkező – statisztikus magyarázni nekünk, hogy szerettünk sajnos az az egy túlérzékeny a millióból, akiről ő gazdasági érdekre való tekintettel lemondott? Így működne az egészségügyi pénztár morózus, rossz közérzetű logikája, amelyet nem utasíthatok el élből, de meg kell, hogy kérdezzem: tartható-e álláspontunk, ha van veszélytelennek ismert helyettesítő technológia? Ilyen fajta mérlegelésnek az eredménye Van Houtven és Cropper (in Pintér et al. 1998)5 után, hogy az azbeszt vagy bizonyos növényvédő szerek betiltásával egy emberi életnek a megmentése 40-50 ezer dollárba kerülne. Csöndesen tűnődésemet a Székács Andrással folytatott beszélgetés erősíti fel: hogyan hozható közös nevezőre az azbeszt (amit mindenhová beépítettünk) a sokféle peszticiddel (némelyikből egy, másokból ezer tonnát használunk fel)? Hol keletkezik a kár (nálunk aligha, hiszen originális hatóanyagot, amelyet mi fejlesztettünk ki – tehát nálunk „ketyeg” a megtérülési kötelezettség – alig gyártunk)? Mennyi lehet a betiltáskori (annak elmaradásakor már látom) haszon, amelyet tartok tőle ez a számítás elfelejtett számba venni? Tulajdonképpen mennyit ér egy emberi élet: egyévi bérünket, kétévit stb.? Jellemezné (ha kiemelte) ez a szemlélet a kémiai biztonsággal foglalkozó hazai egészségügyünket? Sokféle vegyi ártalom létezik – vonhatjuk le az illúziókat nélkülöző konklúziót –, s valamelyik érzékeny kategóriájába előbb vagy utóbb majd csak valamennyien, akikről – mint töredék százalékról – sorban lemondanak, beleesünk. Ma többen 15% körülire teszik azt a plusz halandósági arányt, amely valamilyen környezeti ártalommal kapcsolatba hozható. Van ennek köze – legalább is a „drágán fenntartható érzékeny” népességről való nesztelen lemondás kapcsán – az eutanázia gondolatához?

 

Van-e hazai pálya?

Bizonyára, bár peszticidengedélyezést illetően megközelítőleg sem olyan független, mint a 60-70-es években. Ehhez akkor ott volt Nechay Olivér széles látókörű toxikológiai tudása és Nagy Bálint (a növényvédelem sok utólagos vitát kiváltó, de tagadhatatlan szakmai érdemet szerzett miniszteriális megszervezője) kíméletet nem ismerő becsvágya. Peszticidengedélyezésünk szigora – a DDT-nek a világon elsőként való betiltása után – legendássá vált. Ma ennek emlékeiből próbálunk élni. Nézzünk néhány tényt:

Magyarországon a nagyüzemi termelés időszakában 1,5-2% között ingadozott a megengedett peszticidmaradékot meghaladó termékek aránya. 1993 és 1994-ben ez 5-6%-ra emelkedett, 1996-ban 4% ez az érték, amelyből 2,3% nem engedélyezett technológiák alkalmazásából ered (kritikus termékek: fejes saláta, üvegházi zöldségfélék, csemegeszőlő). 1997 tavaszán primőr zöldségfélékben 16,5%-ot mértek, amelyből 5,6% a magas érték és 12,6% a nem engedélyezett technológiák alkalmazásából eredt. Aggasztónak is nevezhető a termelői fegyelmezetlenség fokozódása, amely kellő átgondolást nélkülöző peszticidkereskedelmünk és laikus szerhasználatunk következménye. A fejessaláta, a rendszeresen mért vészjóslóan magas szermaradék-értékek (nálunk pl. chlorothalonil, dimethoate, ditio-karbamátok, folpet, oxamyl – néhány kiemelkedő értékük Tiszaújvároson 92,9 mg ditio-karbamátok/kg, Miskolcon 31,8 mg ditio-karbamátok/kg, Budapesten 16,5 mg folpet/kg) miatt lassan kerülendővé válik Magyarországon.6 Kertelés nélkül: köztisztviselőink máig nem néztek szembe azzal, hogy környezetünkben ugyanazokkal a veszélyes mérgekkel limitált számú (ellenőrizhető), felkészült növényvédő szakmérnökök helyett ma 200 ezer körüli (ellenőrizhetetlen) – ebből a szempontból laikus – gazda tesz-vesz.

1998-ban jelent meg helyzetelemző közlemény,7 amely szerint 17, ősszel megvizsgált nyersvízminta közül 3 atrazine-tartalma meghaladta az EEC limitjét, s egy a magyar szabvány szerintit is, amennyiben a buki-szigeti (Vác) víztároló 5,7 ppb atrazine mellett 3,3 ppb prometrynt (gyomirtó) és 0,3 ppb diazinont (rovarölő) is tartalmazott. Hovatovább a szerzők azt írják, hogy legalább egy peszticidet (továbbiak a 2,4-D és az MCPA gyomirtók) illetően a vízminőség az EEC-mércét nem teljesíti Verőcén, Surányban, Tökölön, Gödöllőn, Sárváron, Szolnokon és Egerben (Felsőtárkány-Felnémet). A nyersvíz tisztítási folyamatokon megy keresztül, de a hazai víztisztítókban az atrazine-tartalom töredéke (kb. 5%) bomlik le csupán, azaz a tároló ellátási körzetében az IARC (Nemzetközi Rákkutatási Ügynökség) és EPA által egyaránt rákkeltéssel gyanúsított (hímpatkányban emlődaganatot, nőstény patkányban vérképzőszervi és méhrákot okoz) atrazine a vízhálózaton át a házhoz jön.

 

Van-e megoldás?

            A válasz egyértelműen igen, ha tudásunkat megfelelően használjuk. Ma háromféle növényvédelmi technológia közül választhatunk. Ezek a hagyományos kémiai, az integrált, valamint a biotermesztés által engedélyezett ásványi és biológiai növényvédelem.

            A kémiai növényvédelem igen sokféle lehet. Ellentétben több kollegámmal, úgy gondolom, hogy a kor toxikológiai követelményeinek megfelelő (ez nálunk 36%), szintetikus hatóanyaggal biztonságosabb védelem valósítható meg, mint némely, a biotermesztés által favorizált természetes eredetű készítménnyel. Ma a peszticidek piacán túlkínálat van. A világ 600 körüli hatóanyagot és 50 körüli biológiai ágenst kínál növényvédelemre. A márkanevek száma ezt több ezerszeresre emeli, s teszi lehetetlenné laikusok számára a peszticidek területén való eligazodást. Tény, hogy Magyarországon a folyamatosan elmulasztott re-regisztációs procedúra miatt kb. 400 hatóanyag közül választhatunk (ennek szermaradék-szintű monitorozására, azaz kémiai biztonságunk megteremtésére Magyarország sohasem volt képes), s kulcsfontosságú kártevők ellen – teljességgel feleslegesen – esetenként 40 körüli párhuzamos technológiával is rendelkezünk. Ma a nálunk engedélyezett peszticid hatóanyagok 22%-át azonnal be kellene tiltani, s további 9%-kal igen sokféle ökotoxikológiai probléma van.8

            Ezért is rendkívül fontos egy vegyület engedélyezési eljárása, amelynek során környezet-egészségügyi paraméterek figyelembevételével, jól vagy rosszul (többnyire hiányosan) elvégzett rizikóanalízis alapján döntenek. Képzeljük magunkat abba a helyzetbe, hogy menekülés közben mocsárhoz érkezünk. Biztosan elveszünk, ha megállunk, de 90% esélyünk van a túlélésre, ha felvállaljuk a mocsáron találomra való átkelést. Nem haboznánk, de eszünkben sincs (a 10% ekkor súlyos kockázatnak számít) gondolomra elindulni, ha ismerjük a benne kanyargó biztonságos utat. Valami ilyesfélét érzek akkor, amikor több tucat technológiát is látok egy-egy kártevő neve mellett a magyarországi (rizikó/szükség-típusú hasonlítgatástól mentes) engedélyezési gyakorlat eredményeként. Ilyenkor hajlandó vagyok azt hinni, hogy a gyakorlatban járatlan, ezért feleslegesen elnéző egészség- és környezetügyiek minden esetben a rizikó felvállalása felé kalauzolnak, pusztán azzal, hogy nem tesznek azért, hogy jobb ökotoxikológiai értékekkel rendelkező növényvédő szerekkel váltsuk le az elavultakat. Ma a világ peszticidpiaca úgy fest, hogy csupán a kritikai tudás védhet meg a felkínált környezetszennyező technológiák ellen. Ez ma Magyarországon, hatósági szinten hiánycikk.

            Az integrált növényvédelem eredeti megfogalmazásában a biológiai növényvédelemre helyezte a hangsúlyt, amit szelektív kémiai eljárásokkal egészített ki, miközben az irtás fogalmát a szabályozásra váltotta. A kifejezés mára meglehetősen kiüresedett, a nagyszerű elvet nem sikerült konkrét gyakorlati tartalommal megtölteni. Napjainkban egyéni elképzelések szerint, a hatóanyagokkal (gyártókkal) szembeni változatos alapú szimpátia alapján a legkülönfélébb „integrált” technológiák léteznek, s aligha van olyan cég, amely az efféle lózungokat ne igyekezne a saját imázsához felhasználni. Radics Lászlótól tudom, hogy a piac világosan el tudja különíteni a bio- és a hagyományos termék fogalmát. A kettő közötti átmenetben azonban elbizonytalanodik, így a pénztárcáját sem nyitja meg erre a célra. Nem csodálkozom (Létezik már valahol a „tudatos” fogyasztó?). A korunk toxikológiai tudása szerint kémiai úton védett, biztonságosnak gondolt terméket akár „integráltnak” is nevezhetjük. Igaz, hogy ekkor a nem effélét nem lehetne – jó lelkiismerettel – piacra vinni. Mondom ezt azért is, mert a Magyarországon engedélyezett növényvédő szerek jegyzékében9 különös, az „integrált” növényvédelem céljaira ajánlott, az EPA szerint emberen lehetséges rákkeltő peszticideket tartalmazó hatóanyag-listára bukkantam (pl. captan, chlorothalonil, clofentezine, folpet, procymidone, propargite). Ebből nemhogy bukszanyitogatóan környezetbarát, de a felhasználót és fogyasztót kímélő növényvédelem sem valósítható meg.

            A biotermesztés a közhiedelemmel ellentétben szintén engedélyez bizonyos fokú növényvédelmi tevékenységet. Közülük a:

- permetezhető olajokban különböző másodlagos növényi anyagok oldódhatnak, amely önálló karaktert ad azoknak. Madarak esetében veszélyesek a tojásokra rakódó, permetezhető olajkészítmények – de az ULV-kijuttatás (Ultra Low Volume) olajokra épülő formái is –, amelyek eltömve a tojáshéj pórusait az embrió oxigénhiányos állapotát idézik elő, amely pusztulást és fejlődési rendellenességet is kiválthat. Ebből a szempontból a tisztított és tisztítatlan olajszármazékok között nincs különbség;

- a fungicidként alkalmazott immunmoduláns rézsók nem tekinthetők a biotermesztés eredeti elképzelése szerint elfogadhatónak (kitagadása éppen folyamatban van), amelyhez hozzátehetjük, hogy sok esetben egyéb nehézfémekkel (pl. ólom) is szennyezett lehet;

- a növényi eredetű rotenoidok a National Cancer Institute (USA) szerint gyenge összefüggésben vannak bizonyos daganatfajtákkal és a Sax-Lewis féle teratogén-listán megtalálhatjuk. Mindezek megerősítik, hogy egy vegyület természetes eredete még nem garancia környezetbarát voltára;

- a botanikai peszticidek (növények extrakciójával készülő védekező szerek, pl. neem) legjelentősebb problémája a nehezen garantálható összetétel mellett az esetleges szennyezettség mikotoxinokkal. Ezek közül a legveszélyesebbek az aflatoxinok, amely mint általában az avasodó olajos-magvúaknál, itt is előfordulhatnak. Mindez – ismerve az aflatoxinok rákkeltő hatását – azonnal átsorolja a bioterméket a „nem-kívánatosak” közé, illetve biztosíték szükséges arra vonatkozóan, hogy a készítmény ilyen szennyezettsége nem áll fent.

A természetes és a szintetikus eredetű peszticidek között igen keskeny határ van. Rendkívül gyakori, hogy a peszticid-fejlesztés növényi eredetű anyagból indul ki, lásd: nikotin – klór-nikotinil-származékok, piretrumok – piretroidok stb. A természetes eredetű vegyületek toxikológiai megítélése hasonló szigorúságú kell, hogy legyen, mint szintetikus származékaiké, s elvileg sem jelentenek nagyobb ökotoxikológiai garanciákat, mint az előzők.

 

Palackposta

a./ Engedélyezőknek: Az FVM, EM és KöM a három engedélyezésben érdekelt minisztérium. Az FVM a termelésért felelős, amit igazából „túlteljesít”: peszticidek vonatkozásában övé az első és az utolsó szó. Az EM és KöM nem voltak rászorítva arra, hogy a peszticidek alkalmazásával kapcsolatos felelősségükkel azonosuljanak, ezért gyakorlati ismereteik (A felvállaltatott rizikóval szemben mekkora a szükség?), s ebbéli hatásuk csekély. Lehetnének messze szigorúbbak, ha végre elhinnék, hogy az ő felelősségük a felhasználók, fogyasztók és környezetünk érdekképviselete/egészségvédelme. Sajnos nincs okom arra, hogy számítsak a bármikori kormányzatfüggő környezet- és egészségvédelemre. Nem azért, mert számtalan ott dolgozó barátom belátó képessége nem győzött meg ennek ellenkezőjéről, pusztán azért, mert nem látom az esélyét annak, hogy az ő szemléletük felülkerekedhetne az erre a kérdésre gazdasági okokból is vaksi, napi politika zűrzavarán. Lehetne ez másként?

b./ Szerképviselőknek: Több barátom dolgozik önök között (még ha szövetségük – kissé gyerekesen – persona non gratanak nyilvánított is), hiszen – néhány évtizede – kutatóként a szelektív peszticidek fejlesztésében dolgozom. Tudniuk kell, hogy szereptévesztésük jelentős: anyavállalataik kutató-fejlesztői messze jobban tolerálják a véleményem (pl. ugyanabban az európai piacon megjelenő könyvben), mint kereskedelmi szövetségük. Nem gondoltam soha, hogy a szerforgalmazók között tudatos környezetszennyezők dolgoznának, sőt tapasztalataim szerint talán önök tudják legjobban mi a probléma az üzleti vetélytársaik termékeivel. Azt is tudom, hogy az Európai Uniós országok átlagához képest négyszer kisebb támogatottságú mezőgazdaságunk képtelen megvásárolni a korszerű termékeiket. A kérdésem mégis így hangzik: jól gondolom-e, hogy önök közül a legnagyobbak portfoliója 30% körüli ökotoxikológiailag elavultnak számító terméket tartalmaz (kevesebbet dicséretesen csak az American Cyanamidé), s több generikus (lejárt szabadalmú) hatóanyag10 közös forgalmazásán keresztül e kétes dicsőségű üzleten osztoznak?

c./ Drukkereknek: Meglepőnek tartom, hogy a természet - és környezetvédőket valamint az ökológusokat mennyien keverik össze. Míg környezetvédők számára ez könnyen vállalható, addig az ökológia területén ismertséget szerzett kutatók, általában kitérnek a megszólítás elől, s azt mondják ők igazából nem ökológusok, s nálunk több mint hiba, hogy ez a szakma nem is igazán működik, kiváltképpen a gyakorlati területeken. Itt nem az egyetemi képzésünk hiányosságaira – figyelmeztetett Papp László – hanem az elhelyezkedésükkel kapcsolatos munkahelyek hiányára kell felfigyelnünk. Nincs igazán okom rá, hogy higgyek abban, hogy a civil környezetvédelmi mozgalmak aktivistái képesek az ökológusok által be nem töltött űrt belakni. Úgyszintén nem azért, mert számtalan abban hittel tevékenykedő barátom nem győzött meg ennek az ellenkezőjéről, hanem mert a jelenlegi mozgalom tényleges küldetését feledve sokszorosan megosztott, prioritásait nem igazán ismeri, vagy nem tudja megfelelően kommunikálni, többnyire önjelölt szóvivői között túlteng az éteri általánosságok szintjén szimpatikusan bolyongó művész/társadalomtudós, az energikus politikai niche kereső, az elkötelezett mozgalmár, csak a természettudományokból kinövő új szakma várat még magára, amely érti is (nemcsak érzi), amiről szó van.

d./ Tanítóknak: A konkrét tudásunkban hiszek, nincs más választásom. Abban, hogy képesek leszünk elválasztani a fontosat (az emberöltőt) a lényegtelentől (a perctől); abban, hogy mindez eljut, és nem hagyja hidegen minden változások lényegi mozgatóit, a tanítókat. Az ő küldetésük, hogy a környezetünk iránti felelőtlen magatartás lebírására tanítsák a következő generációkat. Ebben bízom.

 

Jegyzetek

1 Jelen kézirathoz irodalomjegyzék és táblázatok is tartoznának, amelyek állításaim/kérdéseim helyénvalóságát lennének hivatottak megalapozni. Erre ebben a cikkben nem kerülhet sor, de az olvasó találkozhat majd velük a megjelenés alatt lévő Virágot Oikosnak (l`Harmattan Kiadó, Budapest) című kötetemben, amelyből itt és most ízelítőt olvashatnak.

2  Union of Concerned Scientists 1997. Warning World Scientists' to Humanity. Cambridge. (a szerző és Takács-Sánta András 1999. Természet Világa 130: 442-445. kommentárjaival)

3 A mutagének a sejtek örökítő anyagában (DNS) okoznak változásokat. A változások egy része utólag javított, más része neutrális információra módosító, azaz nem rontja, és nem javítja egy szervezet túlélési esélyeit. A számunkra fontos töredék viszont lényegi információt másít: jó irányba, ha a környezethez való alkalmazkodó képességünkért tesz (Mi is hajtja az evolúció „kerekét”?), vagy rossz irányba, s ekkor megváltozik (sejtiniciáció) egy sejt. Ilyenkor azonban még „lapít” (az immunrendszer vadászik rá), míg nem jön a környezeti szignál (promoció), s a valamikori csapatjátékos elfelejtve létezésének alapszabályait megbolondul, s csak osztódik-tobzódik, kialakítva az elsődleges daganatot. A mutagén vegyületek 60-90%-ról derül ki később, hogy daganatkeltők. Mi több, daganatos betegségeink 80-90%-ának oka környezetünkben keresendő.

4 Írásomban az ökotoxikológia szót a környezet és a vegyületek viszonyát vizsgáló valamennyi terület megjelölésére használom, beleértve a vegyületek környezeti bomlásának és mozgásának elemzését, az élőlényeken szabadföldön és laboratóriumban végzett közvetlen vizsgálatokat, amelyeket a toxikológia szóösszetételeivel illetünk, de az embere vonatkozó közvetett tanulmányokat is, amelyek eseti- (öngyilkosságok és balesetek) és visszamenőleges elemzéseket (foglalkozási betegségek) vagy járvány-egészségügyi területeket ölelnek fel.

5 Farkas I. 1994. Magyar Tudomány 39: 524-539; WHO 1996. Cancer Facts and Figures, Geneva; Pintér A. et al. 1998. A területi egyenlőtlenségek környezet-egészségügyi vonatkozásai. In Népegészség, orvos, társadalom. MTA, Budapest; Ames, B. N. & Gold, L. S. 1987. Science 236: 271-280; 1989. Nutrition and Cancer 7: 2-3; Science 244: 755-757; Ames, B. N. & Gold, L. S. 1990. PNAS 87: 7772-7776; Ames, B. N. et al. 1990. PNAS 87: 7777-7781; PNAS 87: 7782-7786; Ames, B. & Lym, R. G. 1992. Proc. Western Soc. Weed Sci. 45: 15-20; Ames, B. N. & Gold, L. S. 1997. Pollution, Pesticides, and Cancer: Misconceptions. Environmental Risk Factors for Cancer, U.S. Senate, Washington; FASEB J. 11: 1041-1052; Environm. Health Persp. 105: 865-873; Gold, L. S. et al. 1997. Cancer Lett. 117: 195-207; 1998. Drug Metabol. Rev. 30: 359-404; Ames, B. N. & Gold, L. S. 1998. Biotherapy 11: 205-220.

6 Rózsavölgyi J. 1997. Primőr zöldségek értékesítési körülményeinek és szermaradványának vizsgálata. Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség, Budapest.

7 Kárpáti Z. et al. 1998. Egészségtudomány 42: 143-152.

8 Darvas, B. & Polgár, A. L. 1998. Novel-type insecticides: specificity and effects on non-target organisms. In Insecticides with Novel Modes of Action. Springer, Berlin; Darvas B. 1998. Növényvédő szerek környezetvédelmi problémái (vitaanyag). Környezetvédelmi Minisztérium, Budapest, 1999. Élet és Tudomány 54: 103-105; Székács A. 1999. Magyar Tudomány 44: 38-49; Darvas B. 1999. A kémiai növényvédelem és kritikája. In A biológiai növényvédelem és helyzete Magyarországon. OMFB, Budapest; Darvas, B. & Weaver, R. 2000. Insect development and reproduction disrupters. In Contributions to a Manual of Palaearctic Diptera. Vol. 1. General and Applied Dipterology. Science Herald, Budapest/Classey, Faringdon, UK.

9 Ocskó Z. et al. 1999. Növényvédő szerek, termésnövelő anyagok. Vol 1. Reálszisztéma, Dabas (az FVM 8/1999 rendeletének 4. számú melléklete alapján).

10 Nyolc cég MCPA, hét mancozeb, hat cypermethrin és folpet, öt 2,4-D, captan, glyphosate, phenmedipham, thiram és zineb hatóanyagot forgalmaz.

Köszönetnyilvánítás

               Köszönet Lászlóknak (Papp, Radics), Andrásoknak (Székács, Takács-Sánta), Jánosnak (Szabad) és Illésnek (Dési) a kézirattal kapcsolatos kritikai megjegyzéseikért.

 

(kézirati verzió)